Angus ötlete volt egy olyan kutya, ami illik az első rendes kertünkhöz, ami passzol a Regent’s Park-i környékhez is. Sawney Beannek hívtuk a skót kannibál után, mert mindent megevett, különösen a széklábakat szerette.
S.K. Tremayne (Sean Thomas): Fagyos ikrek

Na de ki ez a Sawney Bean? Valóság vagy legenda? Szörnyeteg vagy csak egy szörnyű történet?

A legenda szerint Sawney Bean a 15. század vége felé született egy Edinburg-höz közeli faluban. Családja árokásásból és sövényépítésből tengette életét, de neki leginkább a semmittevéshez és becstelenséghez volt tehetsége. Hamar meglógott otthonról egy hozzá hasonlóan rosszindulatú nőszeméllyel. Mivel sem munkakedvben, sem anyagi forrásokban nem dúskáltak, bevették magukat egy tengerparti barlangba valahol Ballantrae és Girvan között, és onnan kiindulva a környékbeliek és az utazók kifosztásából tartották fenn magukat. Meggyilkolt áldozataikat feltrancsírozták, húsukat lesózták, így jutottak tápláló élelemhez.

Idő múltával a család, a sorozatos vérfertőzéseknek köszönhetően szépen gyarapodott, és egy 40-50 embert számláló kannibál klánná nőtte ki magát. Rémuralmuk természetesen nem maradhatott észrevétlen, egy ekkora család fenntartásához már nagyon aktívan kell bűnözni, nem csoda, hogy az évek során százakat tüntettek el, és az „élelmiszertermelésben” is olyan sikeresek voltak, hogy a fölösleges emberi részeket a tengerbe dobálták. Ezeket az áramlatok messzire elsodorták, a part mentén élő közösségek rémületére. Idővel a bandáról keringő hírek eljutottak a hatóságok fülébe, és az eluralkodó gyanakvás sok ártatlannak okozott kellemetlen napokat a vádaskodások, vizsgálatok miatt. Legrosszabbul a fogadósok jártak, hiszen többnyire ők látták utoljára az eltűnt utazókat, és ezért leginkább az ő fejükre hullottak a vádak. Voltak, akiket kivégeztek, és sokan inkább más munka, vagy más vidék után néztek, így a környék, az utak is egyre elhagyatottabbá váltak.
Ahogy a Bean-klán növekedett, fel is bátorodott. Már nagyobb csoportokat is megtámadtak, de mindig gondosan ügyeltek arra, hogy erőfölényben legyenek. Biztosak voltak benne, hogy nem kapják el őket. Gyorsak voltak, könyörtelenek, és barlangjuk jól elrejtette őket a kíváncsi tekintetek elől. Majd egy mérföld mélyen húzódott a parti sziklában, számos elágazásával elegendő helyet biztosítva a klánnak, és bejáratát még a dagály is rejtette.
Úgy becsülték, hogy huszonöt év alatt legalább ezer férfit, nőt és gyereket gyilkoltak meg. Ámokfutásuknak egy szerencsés eset vetett véget. Megtámadtak egy házaspárt, amely egy közeli vásárról volt hazatérőben. Rájuk rontottak, de a férfi ellenállt és kardját forgatva, fegyverét használva keresztülvágott a rablógyilkosokon. A feleségét azonban lerángatták a háta mögül a lóról. Mikor a férj ezt észrevette eszeveszett dühvel támadt a banditákra. Szerencséjére éppen ekkor bukkant fel az úton vagy harminc vásározó, akik a segítségére siettek. A Beanek gyorsan elmenekültek, de hátrahagyták a lemészárolt feleséget.

A férj és a vásározók, a bizonyítékul szolgáló testtel a glasgow-i magisztrátushoz siettek, akik IV. Jakab skót királyhoz fordultak segítségért, miután meghallgatták a történteket. A királyt annyira lenyűgözte az eset, hogy maga lépett a tettek mezejére, és négyszáz fegyveressel valamint egy falka vérebbel hajtóvadászatra indult.
Talán ekkor sem fedezték volna fel a jól elrejtett barlangot, de a kutyák szagot fogtak, a friss hús szagát, és elvezették a katonákat a rejtekhelyig. Amikor beléptek a barlangba elborzasztó látvány tárult a szemük elé. A mennyezetről szárított emberi testrészek lógtak, hordókban álltak a lesózott vagy bepácolt combok, és mindenhol rablott javak, pénz, ékszerek, ruhák halmai hevertek. A klánnak nem volt esélye a menekülésre. Mindannyiukat elfogták és Leithbe szállították.

A bírákat elborzasztotta, amit a Bean-klán tetteiről hallottak, és elhatározták, hogy hasonlóan barbár büntetésben részesítik őket. Kivégzésük lassú volt és fájdalmas. A férfiak kezét és lábát levágták, és hagyták őket elvérezni. A nőkkel mindezt végignézették, majd máglyán megégették őket. Az elbeszélések szerint a megbánás legkisebb jele nélkül haltak meg, utolsó leheletükkel is átkokat szórva a fölöttük ítélkezőkre.

Nehéz bizonyítani a legenda valódiságát. A legvalószínűbb, hogy a történet 18. századi találmány. Úgy tűnik, hogy a legenda ekkor jelenik meg először, egylapos nyomtatványokon, ponyvakönyvekben. Ezeket szerte Angliában terjesztették, és tele voltak eltúlzottan szörnyű történetekkel. Sawney Bean históriája John Nicholson 1843-ban megjelent, legendákat feldolgozó könyvében érte el végső, véres pompáját. Azért is valószínű, hogy csak legendáról van szó, mert kortárs írott forrás egyáltalán nem említi az esetet, és szinte lehetetlen, hogy egyik sem foglalkozna egy olyan üggyel, amibe a király személyesen belekeveredett. Nincs feljegyzés se a fogadósok ellen lefolytatott bírósági eljárásokról, se a Beanek kivégzéséről, de még utazók rendszeres eltűnéséről sem a környéken. Természetesen nem állíthatom, hogy az igazság magja sincs a történetben, de azt a hiszem Sawney Bean történetét nyugodtan a legendák körébe utalhatjuk. 

Források:

Steven Brocklehurst: Who was Sawney Bean? http://www.bbc.com
Ben Johnson: Scotland’s most famous cannibal http://www.historic-uk.com
Stephen Graham: The Legend of Sawney Bean http://www.mysteriousbritain.co.uk

Senna és a Williams-Renault, 1994 Imola

Csak emlékeztetőül: ebből az idézetből indultunk ki az előző posztban:

„Mindeközben Denny úgy hajt át a káoszon, mintha rá egy csepp eső sem hullana, mintha egy mágikus varázslat eltakarította volna a vizet az útjából. Pontosan úgy, mint az 1993-as Európai Nagydíjon, ahol is Senna négy autót hagyott maga mögött az első körben: lekörözte a négy legjobb kocsit és benne a négy bajnok pilótát – Schumachert, Wendlingert, Hillt és Prostot! Mintha csak valami mágikus varázslat birtokában lett volna.”

(Garth Stein: Enzo avagy az emberré válás művészete, 15. old.)

Ott röviden leírtam a futamot és felvázoltam a négy említett versenytárs pályaképét, úgyhogy ideje, hogy most már tényleg Sennával foglalkozzak.

Az ifjú gokart-versenyző. A sisak már akkor is sárga volt.

Ayrton Senna 1960. március 21-én született, gazdag földbirtokos és autóalkatrész-kereskedő családban. Még csak négy éves volt, amikor apja saját kezűleg összeállított gokarttal lepte meg, amivel kedvére száguldozhatott a családi birtokon. Tizenhárom évesen kezdett versenyezni, és tizenhét évesen már Dél-Amerika bajnokának mondhatta magát. 1981-ben versenyzői székhelyét átette Angliába, ahol megnyerte a Formula Ford 1600-as versenysorozatot, majd a rákövetkező évben a Formula Ford 2000-t is. Egy év múlva pedig, nagy csatában Martin Brundle-al, a brit Formula-3-as bajnoki címet is begyűjtötte. Mindenki tudta, hogy Senna szupertehetség és csak idő kérdése, hogy egy jó F1-es csapathoz kerüljön, ezért némileg meglepő volt, hogy a kis Toleman istállóhoz szerződött. Persze meg volt rá az oka. Több nagy csapat is támogatta volna Sennát a következő F3-as szezonban, de ő nem akarta elkötelezni magát egyikhez sem, ezért inkább elment az azonnal helyet kínáló Tolemanhoz.

Senna vezet az 1993-as F3 sorozat utolsó futamán. Mögötte az egyes rajtszámú autóban Martin Brundle.

Senna két egymást követő autója. Jobbra a kicsit fura alakú Toleman-Hart, balra minden idők egyik legszebb F1 autója, a Lotus-Renault 97T

Első F1-es csapata elég jó autót rakott össze 1984-re, Senna hozzátette a maga zsenialitását, és több pontszerző, sőt dobogós helyet elcsípve a 9. helyen zárta a szezont.
A következő évben kivásárolta magát a Tolemantól, és átült a Renault motorral hajtott Lotusba. Az új párosnak mindössze a második versenyig kellett várni az első futamgyőzelemre: Senna az esős portugál nagydíjon tudott nyerni, a rettenetes körülmények ellenére is elképesztő könnyedséggel. A sok technikai gond ellenére összejött még egy futamgyőzelem (Spa, szintén esőben) és még négy dobogós helyezés. A szezont a 4. helyen zárta.
Az 1986-os évad úgy kezdődött, hogy megtorpedózta Derek Warwick szerződtetését, mondván: két dudás... Így Johnny Dumfries lett a csapattársa. A szezon az előzőhöz hasonlóan alakult: sok technikai gond, két győzelem, még hat dobogó, 4. hely a világbajnoki pontversenyben. Ebben 1987-ben egy hellyel előbbre lépett, de az az év egyértelműen csalódás volt. A Renault átmenetileg kivonult a Forma-1-ből, a Lotus Honda motorokra váltott, de képtelen volt felvenni a versenyt az ugyanolyan motorokkal versenyző Williamsekkel.

Útban az első futamgyőzelem felé az 1985-ös Portugál Nagydíjon.

Az új, Honda motoros Lotussal Monacóban.

"Nézem az eladókat, a portékájukat. Csak rövid listát sikerült becsülnöm: „forgó-zongoraszék”; „Josephin Baker levetett inge” – rajta a művésznő aláírása a Moulin Rouge-ból; „régi föstmény acélkeretben, a festője ismeretlen”; „Fedák Sári bal báli cipője a húszas évekből”; „Siemens- meg Philips-rádió alkatrészeiből összeszerelt adóvevő a 40-es évekből”; „Ayrton Senna simlis sapkája a Német Nagydíj öltözőjéből! Garantáltan eredeti, a Fiat Művek szerelőinek és impresszáriójának aláírásával.”; „Feketére átmázolt 5 db szemeteskuka, jó állapotban, a Káderdűlőkről.”
Marsall László: Fővárosi história (in: Tatus és szörnyei)

Az 1988-as szezonra Senna leszerződött a McLarenhez, ahol az akkor már kétszeres világbajnok Alain Prost csapattársa lett. Létre jött minden idők egyik legerősebb, és egymást legjobban utáló pilótapárosa. A két McLaren tizenhat versenyből tizenötöt nyert: Brazíliában Prost nyert, Sennát diszkvalifikálták, mert átült a tartalék autóba. Imolában Senna nyert, Prost lett a második. Monacóban Senna a korlátnak ütközött, Prost nyert. Mexikóban Prost nyert Senna előtt, Kanadában fordítva, az USA-ban megint így, Franciaországban megint fordítva (azaz 1. Prost, 2. Senna). A brit nagydíjat Senna nyerte, Prost kiállt. Németországban, Magyarországon és Belgiumban Senna nyert Prost előtt. Monzában mindketten kiestek. Az igazi keménykedés Estorilban kezdődött. Senna majdnem a falhoz kente Prostot, de a francia végül meg tudta őt előzni, és megnyerte a futamot. Ami után megdöbbenve nyilatkozott arról, mennyire meglepte Senna agresszivitása és felelőtlensége, és ha ennyire kell neki a VB cím, hát vigye. (Igaz, ami igaz, Senna manővere nem csak a két pilóta életét veszélyeztette, hanem a bokszutcában tartózkodókét is.) Ehhez képest Prost a következő futamot is megnyerte, míg Senna csak a negyedik helyen futott be. A japán nagydíj előtt Prost vezetett a pontversenyben, de Sennának még volt esélye befogni őt. A brazil szerezte meg a pole-t, a rajtnál azonban beragadt, és csak a tizenharmadik volt az első kanyarnál, de folyamatosan jött föl, és végül nyert, ami a világbajnoki cím megszerzését is jelentette.

Az 1988-as monzai verseny rajtja előtt. Már a McLarenben.

1989-re a két pilóta közötti ellentét nyílt háborúvá változott. Prost szerint Senna már a második versenyen megszegte a kettejük közötti előzési megállapodást (Az első kanyarban előzni tilos!), amit Senna el is ismert, de valami egészen hülye, átlátszó indokkal megmagyarázta a dolgot. (A második rajtnál már nem érvényes a megállapodás.) És ez így ment végig. A két pilóta gyakorlatilag nem érintkezett egymással. Kettejük konfliktusa az előző részben már említett japán nagydíjon történt ütközésben csúcsosodott ki. A világbajnokságot Prost nyerte Senna előtt.

1990-re Prostnak elege lett, és elment a Ferrarihoz. Helyet cserélt Gerhard Bergerrel. A szezon jóval kiegyenlítettebb volt az előzőeknél. A Ferrari sokat erősödött Prosttal, a Williams feljavult és Berger is jól ment, mégis Senna volt az év favoritja. Prost és Senna konfliktusa megint Suzukában ért a csúcsra. Senna és Berger még az időmérő előtt meggyőzték Jean-Marie Balestre-t, a FISA francia elnökét, hogy helyezzék át a pole-t a pálya másik oldalára, mert a jelenlegi elrendezéssel pont a poros ívre esik. Balestre bele is ment a dologba, de amikor Senna megnyerte az időmérőt, és Prost csak a második lett, visszavonta a döntését. Ezután a futamon Senna gyakorlatilag megtorpedózta Prostot, mint azt már az előző részben megírtam. Akárhogy is magyarázta Senna a bizonyítványát, erre a sportszerűtlenségre nem lehetett mentséget találni.

"Embertelen nagy pénzekért bábuvá formált, óramű pontosságú emberek róják a köröket. Fogaskerékké nevelték őket, s hogy a néző ezt ne vegye észre, előre megírt forgatókönyv alapján létrehozták a Senna–Prost kakaskodást, és megparancsolták Sennának, hogy időnként az utolsó körben álljon le. Vannak jó és rossz cirkuszok; a Forma-1 már rossz cirkusz. Túl sok benne a pénz. Ennek a sporthoz semmi köze. Az általam művelhető sportokhoz meg végképp semmi."
Spiró György: A mi formánk (in: Kanásztánc)

Az 1991-es szezont Senna tulajdonképpen simán megnyerte az erős, de megbízhatatlan Williamsek előtt. Hogy meg ne törjék a hagyományt, ebben az évben is ütköztek egyet Prosttal, igaz, nem Japánban, és kevésbé kiélezett helyzetben. 1992-re fordult a kocka. A McLaren képtelen volt lépést tartani a Williamsekkel, és Mansell utcahosszal nyerte a világbajnokságot. Senna érezte, hogy váltani kéne, nem hosszabbította meg a szerződését, de más versenyképes autóba sem tudott beülni. Maradt a McLarennél, de nem írt alá velük éves szerződést, hanem versenyről-versenyre állapodtak meg. Egyesek szerint azért, hogy Senna több pénzt tudjon kihúzni a csapatból. Az évad elején Senna az aktív felfüggesztésnek és a kipörgésgátlónak köszönhetően még versenyképes tudott lenni a már Prosttal futó Williamssel szemben, de a francia fokozatosan leszakította őt, és visszavonuló évében újra világbajnok lett.

Senna McLarenje az 1989-es Kanadai Nagydíjon.

Prost visszavonulásával megnyílt az út Sennánk a Williamshez. 1994-re be is ült a kék-fehér autóba, amivel egyértelműen esélyes párosnak számítottak, de erre az évre betiltották az aktív felfüggesztést és a kipörgésgátlót, ami problémákat okozott a pilótáknak.
Az év első versenyén, Brazíliában Senna megszerezte a pole-t, és sokáig tartotta is a vezető helyet, de Schumacher a boxban megelőzte, és Senna az üldözés közben kipördült és kiesett. A következő versenyen megint az övé lett az első rajtkocka, de megint kiesett. Az első kanyarban Mika Häkkinen hátulról beleszaladt. Schumacher az első két versenyen húsz pont előnyt gyűjtött Sennával szemben. Így érkezett a mezőny Imolába.
Már a pénteki szabadedzésen történt egy súlyos baleset, Rubens Baricchelo szenvedte el. Aztán az időmérőn jött Roland Ratzenberger tragédiája. Az újonc osztrák pilóta kicsit kicsúszott az egyik kanyarban, két kerékkel elhagyta a pályát, de úgy érzete, el tud menni még egy gyors körre anélkül, hogy az autóját ellenőrizni kellene. A gyors körén a vezetőszárnya letört, közvetlenül a teljes gázzal vehető Villeneuve-kanyar előtt, és a Simtec autó 315km/h-s sebességgel a betonfalnak csapódott. Ratzenberger azonnal meghalt. A baleset sokkolta a versenyzőket. Senna rögtön a helyszínre vitette magát, és ott hosszan beszélt a pályaszemélyzettel. A balesetet követően összehívták a versenyzők érdekvédelmi szervezetét, de a futamot nem fújták le.
A másnapi rajtnál Pedro Lamy és J.J. Lehto ütközött, a szétrepülő roncsok miatt bejött a biztonsági autó, és öt körön át vezette a mezőnyt. Amikor újra elengedték a versenyzőket Senna és Schumacher rögtön elszakadt a többiektől. A verseny hetedik körében Senna nem tudta bevenni a Tamburello-kanyart és a betonfalnak rohant.
Elsőre úgy tűnt, hogy megúszta az ütközést, de aztán nem mozdult többet. Helikopterrel azonnal kórházba szállították, de már nem tudták megmenteni az életét. Halálát a leszakadt kerékfelfüggesztés egy darabja okozta, ami a sisak és a rostély közötti néhány milliméteres gumírozáson keresztül a jobb szemébe fúródott. 

A baleset előtti kör Imolában.

Az olasz vizsgálóbizottság a kormányoszlop hibájában látta a baleset okát, és a Williams mérnökeit okolta a tragédiáért. Sem nekik, sem az F1 vezetőinek nem állt érdekében elismerni, hogy a pálya nem biztonságos. A bíróság azonban másként látta az ügyet, és a Williams vizsgálatának hitt.
A csapat elemezte az autó telemetria adatait és a tévéfelvételeket. Ezek szerint a következő történt: A hosszú biztonsági autós periódus alatt a gumik lehűltek, nyomásuk csökkent, az alváz közelebb került az aszfalthoz, így a pálya egyenetlenségei a Tamburellóban dobálták az autót. Senna ezért versenytempóban megpróbálta szűkebben venni a kanyart, mint az előző körökben, de a megváltoztatott ív és a nagyobb sebesség miatt más erők hatottak az autóra, mint addig. Az első kerekek elkezdtek kifelé csúszni. Senna 0,15 másodperc alatt reagált, szűkebbre vette a gázadagoló nyílását és próbált a kormánnyal korrigálni, de közben ráfutott egy bukkanóra, ami miatt az első keréken elvesztette a tapadást, és az autó hirtelen jobbra fordult. Ez cáfolja a kormányoszlop hibáját, mert abban az esetben az autó egyenesen haladt volna tovább. 0,18 másodperccel az után, hogy átment a bukkanón teljesen elvette a gázt. Ekkor már érezhette, hogy nem tudja a pályán tartani az autót, de még mindig próbált a lehető legkisebb kicsúszással, a lehető legkevesebb időt veszíteni. További egy tized másodperc után elkezdte fékezni az autót, ami cáfolja azt a teóriát, hogy a rá ható közel 4 G erő miatt elvesztette az eszméletét, de már nem tudott megállni. Mindössze 1,9 másodperccel és 18 méterrel (!) a megcsúszás kezdete után a Williams 220 km/h-s sebességgel nekicsapódott a falnak.

Senna különleges egyénisége volt a Forma-1-nek. Megalkuvás nélküli győzni akarás jellemezte („Ha második vagy, te vagy az első, aki veszít.”), aki előtte haladt soha nem érezhette magát biztonságban, ha Senna úgy látta, hogy „van ott egy kis rés”. Zárkózott volt, és már-már könyörtelenül őszinte, pillanatok alatt képes volt megfagyasztani maga körül a levegőt. Az autóvezetést önkifejezésként, önmaga felfedezéseként, lelkigyakorlatként élte meg. Igazi megszállott volt, de emellett hihetetlenül precíz és tudatos versenyző is, aki minden apró részletet megjegyzett az autóról és a pályáról, és képes volt azokat azonnal előhívni.
Tudott rendkívül tüskés és kicsinyes lenni (Prost), de nagylelkű és barátságos is (Berger). A kritikát azonban senkitől nem viselte el, ha valaki a barátja akart lenni, annak feltétel nélküli hűséget kellett fogadnia. Némi üldözési mániája is lehetett, állandóan valami összeesküvésre gyanakodott, amit az autósport urai ellene szőttek. Nem is mindig alaptanul. Ráadásul a brit szaksajtó folyamatosan ekézte.
Bőkezű adományozó volt, aki számtalan jótékonysági szervezetet pénzelt, illetve az alapítványán keresztül pénzel ma is.
A többi pilóta érdekeire és biztonságára is figyelt, sokszor ment szembe a versenyszervezőkkel, különösen Martin Donnelly 1990-es jerezi balesete után. Donnelly autója darabokra szakad, ő maga kirepült belőle. Szinte hihetetlen, de túlélte.
Jellemző Senna kétarcúságára, ami az 1992-es spai nagydíj szabadedzésén történt. Az előtte haladó Eric Comas összetörte a Ligier-t, és Senna szinte gondolkodás nélkül ugrott ki az autóból, hogy segítsen rajta. Ez is Senna volt, meg az is, aki többször tudatosan veszélyeztette a saját és versenyzőtársa életét, és az is, aki az 1994-es szezonban képtelen volt még egy-két versenyt várni, hogy a Williams összeálljon, mert ő győzelemre született.

"Jan gyakorta arra gondolt, hogy bár a halállal kapcsolatos elképzelések jogosan vannak tele rémképekkel, ám az egész kurva eseménysor, az üvöltő fekete fiú eltorzult arca, Rosemary halk, inkább bosszús, mintsem félelemmel teli sikoltása, a villanásnyi mozdulat, amellyel voltaképpen bravúrosan rántotta félre a kormányt, a szinte jóleső csattanás, a halk pörgés, majd a szétszivárgó és egyáltalán nem kellemetlen csönd olyan természetességgel hatott Janra, hogy nem tehetett mást, mint hogy átadja magát a csodálkozás kellemes, már-már földöntúli érzésének. Nem valamiféle déja vu, hanem egy már korábban ismert és talán elfelejtett, most újra felelevenedő érzés volt ez. Egyszerűen csak jó volt, mint a szarás vagy az álmodás. A száguldás voltaképpen lassított öngyilkosság. Nem is rossz. Ayrton Senna, James Dean és Albert Camus is autóbalesetben pusztult el." 
Darvasi László: Az Erwin van Maal-forgatókönyv (in: Szerelmem Dumumba elvtársnő)

Források
wikipédia
Death of Ayrton Senna: How the crash happened
Alan Henry: Ayrton Senna (Bp. 1994)
Frankl András: Forma-1 sztorik (Bp, 1994)
Képek:
John Townsend (az Alan Henry könyvből)

1993.04.11. Donington Park, Anglia

A negyedik helyről rajtoló Ayrton Senna nyerte a Európa Nagydíjat. A nagyrészt esős versenyen a brazil pilóta a két Williamses, Damon Hill és Alain Prost előtt szerezte meg a győzelmet. A világbajnoki pontverseny állása három futam után: 1. Senna, 2. Prost, 3. Hill

"Mindeközben Denny úgy hajt át a káoszon, mintha rá egy csepp eső sem hullana, mintha egy mágikus varázslat eltakarította volna a vizet az útjából. Pontosan úgy, mint az 1993-as Európai Nagydíjon, ahol is Senna négy autót hagyott maga mögött az első körben: lekörözte a négy legjobb kocsit és benne a négy bajnok pilótát – Schumachert, Wendlingert, Hillt és Prostot! Mintha csak valami mágikus varázslat birtokában lett volna.”

(Garth Stein: Enzo avagy az emberré válás művészete)*

A „négy bajnok pilóta” közül akkor még csak Prost igazán az, de ennyi túlzás megbocsájtható. Lássuk a részleteket!

Az 1993-as Európa Nagydíj a világbajnokság harmadik futama volt. Abban az évben az angliai Donington Parkban rendezték. A két Williams-Renault szerezte meg az első sort az időmérőn. Alain Prosté lett a pole, mellőle Damon Hill rajtolt. A második sorból Michael Schumacher (Benetton-Ford) és Senna (McLaren-Ford), a harmadikból Karl Wendlinger (Sauber) és Michael Andretti (McLaren-Ford) indulhatott.
A rajtnál nedves volt a pálya, a mezőny esőgumikkal vágott neki a versenynek. Schumacher és Senna egymással voltak elfoglalva és közben Wendlinger mindkettőjüket megelőzte. Senna visszacsúszott az ötödik helyre, de nem sokáig maradt ott. Pillantok alatt átugrotta Schumachert, és a Craner kanyaroknál beérte Wendlingert is. Senna lendületét kihasználva Schumacher és Andretti is megpróbálta leelőzni az osztrák pilótát. A németnek sikerült, de Andretti nekiütközött, és mindketten kiestek. Közben Senna már Hill nyomában volt, és a McLean kanyarban átvette a második helyet. Már csak Prost volt előtte, akit a pálya utolsó előtti hajtűkanyarjában, a Melbourne-ben fékezett ki.

A második körbe fordulva a következő sorrend alakult ki: Senna, Prost, Hill, Rubens Barrichello (Jordan-Hart), aki a 12. helyről rajtolt!, Schumacher és JJ Lehto (Sauber).
Ahogy a pálya száradni kezdett mindenki kiment kereket cserélni, de az élen nem változott a sorrend, egészen a 14. körig, amikor Lehtonak gondjai akadtak az autóval és Gerhard Berger (Ferrari) megelőzte őt. Hat körrel később azonban a felfüggesztés hibája miatt kiesett.
Megint elkezdett esni, és az élmezőny visszaváltott esőgumira, kivéve Schumachert, aki így átvette a vezetést, de a 23. körben kicsúszott. Aztán megint száradni kezdett az aszfalt, a többség visszaállt slick gumira, és a bokszkiállások közben Prost visszavette a vezetést. Mikor újra eleredt az eső a Williamsek megint cseréltek, de Senna kint maradt, és visszavette az első helyet. Kockáztatott, de bejött neki, mert a pálya hamarosan megint száradni kezdett, és a Williamsek megint bementek a bokszba – már ötödször a verseny során. Ráadásul Prost autója leállt a pitben, és mire visszatért, lecsúszott a negyedik helyre és körhátrányba került. Barrichello jött föl a második helyre, de a hol eleredő, hol elálló eső miatt ő is a bokszba kényszerült. Hill vette át a helyét, de már ő is körhátrányban volt Sennához képest.
Senna az 57. körben megfutotta a verseny leggyorsabb körét, méghozzá a bokszutcán keresztül! Aligha létezik még egy ilyen a modern F1 történetében. Egyes források szerint a csapat nem készült föl Senna fogadására, ezért hajtott tovább megállás nélkül, mások szerint csak le akarta rövidíteni a pályát a bokszokon keresztülhajtva, kihagyva az utolsó hajtűkanyart. Nekem az első megfejtés tűnik hihetőbbnek. Akárhogy is történt Senna megnyerte a versenyt, több mint egy perccel Hill előtt és legalább egy kör előnnyel mindenki mással szemben. Prost lett a harmadik, aki hétszer cserélt kereket (Senna négyszer), és Johnny Herbert (Lotus-Ford) futott be negyedikként, aki mindössze egyszer járta meg a bokszot. Két olasz, Ricardo Patrese (Benetton-Ford) és Fabrizio Barbazza (Minardi-Ford) szerezte meg a további két pontszerző helyet. A huszonhat induló közül tizenegyen fejezték be a versenyt.

1993-ban Michael Schumacher még majdnem újoncnak számított a Forma-1-ben. Még csak a második teljes szezonját töltötte, de máris a legjobbak között volt. 1992-ben a bombaerős Williamsek mögött harmadik lett a világbajnoki pontversenyben – Nigel Mansell letarolta azt a szezont, 108 pontot szerzett, de a második Patrese (56 pont) csak három egységgel előzte meg Schumachert.
Ha nem is szegény családból származott, de nem volt olyan úri fiú sem, mint pl. Senna. Anyja büfés volt, apja kőműves, aki másodállásban egy gokart pályán dolgozott, így aztán nem meglepő, hogy a kis Michael négy évesen már gokartozott. 1984-ben és 85-ben német junior bajnok lett, 86-ban harmadik a felnőttek között és az Európa-bajnokságon, 87-ben már Európa-bajnok. 1988-ban a német Formula-König sorozatban versenyzett, és tíz futamból kilencet megnyert. A következő évet már a Formula-3-ban kezdte, első szezonjában harmadik lett Karl Wendlinger és Heinz-Harald Frentzen mögött, 1990-ben viszont már ő nyert és mellé besöpörte a Makaói Világkupát (ahol a világ különböző F3-as bajnokságainak legjobbjai mérik össze tudásukat), majd pár héttel később a Fuji Kupát is. Ez a duplázás addig még senkinek sem sikerült. Az F3 mellett a C-csoportos sportautó világbajnokságon is versenyzett, a Mercedes pilótaképző programjának keretében.
1991-ben jött el az idő a Forma-1-re. A Jordan beugró pilótát keresett letartóztatott versenyzője, Bertrand Gachot helyére, és Schumacher menedzsere lecsapott a lehetőségre. Mindössze egy tesztelés után az F1 egyik legendás pályáján, Spaban kellett rajthoz állnia. A hetedik rajtkockát szerezte meg, de a versenyen mindössze 400 métert tudott megtenni, műszaki hiba miatt. Ennek ellenére a Jordan szerződtette volna, de a Mercedes kedvezőbb feltételekkel tudta „eladni” a Benettonhoz. Nelson Piquet csapattársa lett, aki a szezon végén visszavonult. Helyére Senna régi riválisa, Martin Brundle került. Mint már szó volt róla, Schumacher harmadik lett 92-ben. Tizenhat futamból nyolcszor végzett dobogós helyen, egyszer lett első. A következő évben hasonló teljesítménnyel lett negyedik, Prost, Senna és Hill mögött, de az azt követő szezonban már nem lehetett megállítani. Kérdés persze, hogy mi lett volna, ha Senna Williamse is ott van a mezőnyben…
És innen már a legenda jön: 94-ben és 95-ben világbajnoki cím a Benettonnal, majd pár szűkebb esztendő után, 2000 és 2004 között sorozatban öt siker a Ferrarival, és számtalan megdönthetetlennek látszó rekord.

„Egy idézet Thomas Manntól – vagy Goethétől?, minden idézet vagy Thomas Manntól, vagy Goethétől való – mutatja az irányt: Író az, akinek gondot okoz az írás. Azért ez meglepő. Mert például pék az, akinek nem okoz gondot pékezni. Schumacher az, akinek nem okoz gondot autót vezetni. A Ferrari meg az, akinek nem okoz gondot a Schumacher. Elnézést.”

(Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből)

Karl Wendlinger osztrák versenyző, nagyjából egyidős Schumacherrel, és a Forma-3-ban, ahol együtt versenyeztek, ugyanolyan sikeres is volt. A Forma-1-ről ez már nem mondható el.
Pályafutása egy ideig párhuzamosan haladt Schumacherével, együtt indultak a sportautó világbajnokságon, a Le Mans-i 24 órás versenyen, és ő is bemutatkozhatott az F1-ben 1991-ben: a vb utolsó két futamára megkapta Ivan Capelli helyét a Leyton House Racingnél. 92-ben a kis költségvetésű March csapatnál versenyzett (csapattársa a színész fia, Paul Belmondo volt), és a lehetőségekhez képest remek idényt zárt. A következő szezonra el is vitte a Sauber. 1993-ban több ütközése is volt, de amikor végigment, negyedik, ötödik, hatodik helyeket is szerzett, úgyhogy megtartották. 94-ben azonban – két héttel Senna halála után – a monacói nagydíj időmérőjén súlyos balesetet szenvedett. Majdnem egy hónapig feküdt kómában, de még az év vége előtt újra autóba ült. 1995-ben még versenyzett néhány futamot a Sauberrel, de a korábbi eredményeit már nem tudta megismételni és szezon közben kiszállt. Azóta más sorozatokban versenyez, és időnként vannak szép eredményei: egy harmadik hely a Le Mans-i 24 órás versenyről (1996), egy első hely a Daytonai 24 órásról (2000), 1999-ben Olivier Berettával megnyerte a FIA GT sorozatot.

Damon Hillnek már a papája is híres autóversenyző volt, a kétszeres világbajnok Graham Hill. Damon jómódba született, a híres és gazdag apa jóvoltából, de Graham Hill 1975-ben lezuhant magángépével és a család vagyona elment az utasok hozzátartozóinak fizetett kártérítésekre. Hillék egy szerény külvárosi lakásba költöztek a huszonöt szobás rezidenciából, és Damon kőműves-segédként és futárként dolgozott, hogy pénzt tegyen a családi kasszába.
Már huszonhárom éves volt, amikor elkezdett versenyezni. Először motorozott, majd 1985-ben váltott, és a Formula-Ford sorozatba szállt be. Ezután három év brit Formula-3 következett, négy futamgyőzelemmel, majd 1992-ig a Formula-3000-ben versenyzett. Becsülettel végigjárta tehát a szamárlétrát.
1992-ben mutatkozott be a Forma-1-ben, a korábban sikeres, de akkor már nehézségekkel küzdő Brabham csapatban, ahol Giovanna Amati helyét vette át. (Az említett hölgy volt az F1 történetének ötödik és eddig utolsó női versenyzője.) Hill nem volt teljesen tapasztalatlan. Az előző évben már a Williams tesztpilótája volt, és miután Mansell a CART sorozatba távozott, a Williams Hillt szerződtette Prost mellé 1993-ra, annak ellenére, hogy említhető momentuma sem volt a Brabhamnél, és vihették volna Martin Brundle-t vagy Mika Häkkinent.
A jó autóval Hill megtáltosodott. Három első hely és még hét dobogó volt a mérlege, többször is sikerült megvernie Prostot és harmadik lett a pontversenyben.
94-ben, Prost visszavonulása után Senna lett a csapattársa, akit a végső győzelem legnagyobb esélyesének tartottak. Csakhogy miután betiltották az elektronikus segédeszközöket, a Williams nem volt olyan jó, mint amilyennek várták. Senna az első két futamon kiesett, a harmadikon pedig bekövetkezett a végzetes baleset.
Hill a szezon végére fokozatosan ledolgozta a Schumacherrel szemben összeszedett hátrányát. Az utolsó verseny előtt mindössze egy pont volt kettőjük között. Az ausztrál nagydíj harmincötödik körében Schumacher hibázott, Hill megpróbált elmenni mellette, de összeütköztek, és mindketten kiestek. A világbajnoki cím Schumacheré lett. A következő évben Hillnek megint be kellett érnie a Schumacher mögötti másodiki hellyel. Nem csak azért mert a német jobb volt, hanem azért is mert műszaki illetve vezetői hibák miatt Hill hétszer is kiesett a szezonban. A világbajnoki címet végül 1996-ban tudta megszerezni, csapattársa, az újonc Jacques Villeneuve előtt. Schumacher harmadik lett. A cím ellenére sem hosszabbították meg szerződését a Williamsnél. Kapott ajánlatot a Ferraritól és a McLarentől is, de ő nem kis meglepetésre az Arrowshoz szerződött. Persze ezzel az autóval nem lehetett maradandót alkotni, mégis majdnem megnyerte a magyar nagydíjat. „Hová tűnt Damon Hill, hová tűnt Damon Hill?” Ez ugye sokaknak ismerős. Hill majdnem végig vezetett, de az utolsó előtti körben hidraulikai gondok miatt drasztikusan lelassult, és a tizenöt másodperces hátrányban levő Villeneuve fél kör alatt utolérte és a füvön autózva megelőzte.
A következő szezonra a Jordanhez szerződött és jó eredményeket ért el, a világbajnoki pontversenyt a hatodik helyen zárta. Az aztkövető év már nem sikerült ilyen jól, pedig az autó versenyképes volt, ahogy azt Frentzen teljesítménye mutatta. Hill már a szezon közben abba akarta hagyni a versenyzést, de Eddie Jordan kérésére maradt az év végéig. Visszavonulása után inkább zenélt, pénzt keresett és a médiában sürgött-forgott. Csak időnként ült be versenyautóba.

Az eddigi versenyzőkhöz képest Alain Prost már igazi veterán volt. Az 1955-ös születésű francia már az utolsó évét töltötte az F1-ben.
Munkáscsaládba született, apja bútorasztalos volt. Alain sportos gyerek volt, focizott, birkózott, szóval lehet, hogy nem ilyen orral született. Az autóversenyzéssel tizenöt évesen került kapcsolatba. Apja elvitte a monacói nagydíjra, és hazafelé megálltak egy gokart pályánál, hogy Alain kipróbálhassa a dolgot. Egy év múlva már ő tervezte a gokartja motorját, aztán jöttek sorban a lépcsőfokok: Formula-Renault, Forma-3. 1979-ben fölényesen nyerte az F3 Európa-bajnokságot. Természetesen több F1 csapat is felfigyelt rá. Az akkor éppen leszállóágban levő McLarennel kötötte az első szerződését, de egy szezon után átigazolt a Renault-hoz. Itt a kezdeti kudarcok után három futamgyőzelemmel az ötödik helyen zárta az évet. 1982-ben, egy nagyon kiegyenlített szezonban hasonló eredményt produkált. 1983-ban végig kiélezett harcban volt a világbajnoki címért Nelson Piquet-vel, de végül két ponttal lemaradt a brazil mögött. A jó teljesítmény ellenére kirúgták a Renault-tól, mert túl sokat kritizálta az autót megbízhatatlansága miatt.
Visszament a McLarenhez, Niki Lauda csapattársának, ahol ekkor már Ron Dennis egyengette az ügyeket és a Porsche Turbo motort. Többször is gond volt az autóval, a két nagyszerű pilóta mégis háziversennyé tette a 84-es szezont. Végig egymás nyakán lihegtek és Lauda minden idők legkisebb különbségével, mindössze fél pont előnnyel lett világbajnok. 85-ben viszont már nem lehetett megfogni Prostot, hatodik szezonjában megszerezte az első világbajnoki címét. 86-ban megvédte azt, szoros küzdelemben, a Williamsekkel szemben. Csak az utolsó futamon dőlt el az elsőség kérdése.
1988-ban a McLaren Sennát szerződtette Prost mellé, és ezzel kezdetét vette egy több éves háborúskodás kettejük között. A McLarenek letarolták a szezont: egy olyan verseny volt, ahol nem az egyik piros-fehér autó nyert, az egyéni győzelem Sennáé lett. A következő évben fordult a kocka. A konstruktőri címet megint a McLaren vitte el, de ezúttal Prost lett a világbajnok Senna előtt. Kettejük konfliktusa a japán nagydíjon csúcsosodott ki, ahol összeütköztek, és később Sennát kizárták.
1990-ben Prost átszerződött, az akkor már 1979 óta nyerni képtelen, Ferrarihoz. Csapattársa Nigel Mansell lett. Ez az év is Prost és Senna versenyfutását hozta. Két futammal a vége előtt a franciának még volt esélye a fordításra, de ahhoz nyernie kellett. A Szuzukai futamon azonban megint összeütközött Sennával. A brazil később elismerte, hogy szándékosan ütötte ki Prostot az előző évi eset miatt.
1991-ben önmagához képest pocsék szezont produkált, megromlott a viszonya a Ferrarival, akik már nem akarták versenyeztetni, viszont elszerződni sem engedték, ezért az 1992-es évet ki kellett hagynia. Utolsó évére a Williams-Renault-hoz szerződött, amivel előző évben Mansell világbajnok lett. Prostnak is sikerült. Az év utolsó versenyén a dobogón összeölelkeztek Sennával, így téve pontot a kettőjük között zajló küzdelem végére. Alain Prost négyszeres világbajnokként vonult vissza.
1997-ben megvásárolta a Ligier csapator, de csapatfőnökként korántsem volt olyan sikeres, mint versenyzőként.

Mára ennyit. Hamarosan folytatom, akkor már tényleg Sennával

*Garth Stein amerikai filmes és író. 1964-ben született. Családja egyik ága osztrák zsidó, másik ága ír felmenőkkel büszkélkedhet. Harmadik regénye hozta meg neki az irodalmi áttörést. A regény – The Art of Racing in the Rain, ami magyarul, számomra megfejthetetlen okból Enzo, avagy Az emberré válás művészete címen jelent meg – egy kutyáról szól, akit szenvedélyesen érdekel az autóverseny és meggyőződése, hogy emberként fog reinkarnálódni…
Stein maga is amatőr versenyző volt, futamokat is nyert, de egy súlyos esőbaleset után abbahagyta.

Források:
wikipedia.org
formula1.com
Frank András - Németh György: Forma 1 sztorik (Bp, 1994)
Xavier Chimits: Forma 1 (Bp, 1994)

Képek forrása:

Senna
guardian.co.uk
Schumacher - Briatore
f1pictures.tumblr.com
Benetton 1993
via racingrenders.com
Wendlinger - Schumacher
mercedes.de
Sauber 1993
via marksf1models.co.uk
Hill
iconicphotogalleries.co.uk
Prost
terceirotempo.bol.uol.com.br
Williams 19933
racingrenders.com

1944-ben egy norvég ápolónő a bodø-i kórházban beleszeretett egy orosz hadifogolyba. Talán nem is sejtette, hogy ez a szerelem az egész életét meg fogja változtatni.

A lap - amely szerint, már amennyiben a Finnmark Dagblad mai száma volt az, 1977. augusztus nyolcadikát írtuk - arról számolt be, hogy az Alta folyó vízgyűjtőterületének kiépítése elleni tiltakozások erősödnek. Továbbá arról, hogyan néz ki Arnulf Olsen, a megyei elnök, hogy Finnmark, amely az egyetlen Szovjetunióval határos megye, egy kissé biztonságosabbnak tűnik most, hogy a kém, Gunvor Galtung Haavik halott, és hogy végre itt, északon jobb az idő, mint a fővárosban.

(Jo Nesbø: Fehér éjszaka) 

Gunvor Galtung Haavik 1912-ben született Oslóban. A meredek szikláiról és színes házairól híres Odda városában nőtt fel. Apja körorvos volt, anyja szülésznő, így szinte törvényszerűen ő is orvosi pályára készült középfokú iskolái után. Már ekkoriban érdeklődött az orosz kultúra iránt. A harmincas években találkozott Valerij Karrik­* emigráns művésszel, aki több mint egy évtizedre meghatározta szellemi fejlődését.

1932-ben abbahagyta orvosi tanulmányait, helyette ápolónői iskolába kezdett, és több városban is megfordult, mielőtt állást kapott a bodø-i kórházban. Mivel jól beszélt oroszul, hamar nélkülözhetetlenné vált a közeli halfeldolgozó üzemből kórházba kerülő orosz hadifoglyok ellátásában és „mozgatásában”. Többször tolmácsolt a táborokban is. A háború utolsó előtti évében találkozott Vlagyimir Kozlovval, akibe beleszeretett, és segített a férfinak átszökni Svédországba.

A nyelvtudása volt a legfőbb oka annak is, hogy a háború után a Külügyminisztérium elfogadta a jelentkezését. 1947-ben Moszkvába helyezték, az ottani norvég nagykövet személyi titkára lett. Még ennek az évnek a nyarán, egy orosz barátnője segítségével felkutatta Kozlovot, és Leningrádba utazott, hogy találkozzon vele. Kiderült, hogy a férfi közben magházasodott. Haavik túltette magát a csalódáson, és titokban találkozgatni kezdett Kozlovval, amivel azt kockáztatta, hogy kirúgják és hazaküldik. Nem telt bele sok idő és KGB-nek (amely alighanem rutinból figyelte az összes követségi alkalmazottat) szemet szúrt a viszony. Haavikot megfenyegették, hogy ha nem működik együtt velük, felfedik az igazságot a norvég külügy előtt, a szerelmét pedig Szibériába küldik. Nem sok választási lehetőséget hagytak.

Biztosítottak számára egy titkos lakást, ahol fogadhatta Kozlovot, és megmutathatta az összekötő tisztjének a követségről kicsempészett iratokat és futárpostát. (Más forrás szerint Kozlovnak adták a lakást, de tulajdonképpen mindegy.) A szerelmespár Vika és Viking néven szerepelt a KGB irataiban.

Lehetetlen, hogy Kozlov az egészről semmit nem sejtett. A hadifogságból hazatérő vöröskatonákat minden esetben vizsgálat alá vették, majdhogynem hazaárulóként kezelték. Kozlov később be is ismerte, hogy jelentette a közte és Haavik között létrejött kapcsolatot a KGB-nek. Mégis, amikor Haavik bevallotta neki, hogy mit tett, elhagyta a nőt. (Alf R. Jacobsen, aki egy könyvet szentelt a Haavik-esetnek, azt sem zárja ki, hogy Kozlov és a KGB között már régebben is állt fenn kapcsolat, és Kozlov direkt bolondította magába a nőt. Ugyanakkor Kozlov közel húsz évvel Haavik letartóztatása után úgy nyilatkozott, hogy őszintén szerette Gunvort, de esélyük sem lett volna együtt élni, és őt és családját folyamatosan nyomás alatt tartották.)

A személyes kapcsolatnak tehát vége lett (ritkuló leveleket még váltottak egymással), de Haavik nem szabadult a csapdából. Nem adhatta fel magát anélkül, hogy börtönbe ne került volna.

Megpróbálkozott mással. 1956-ben kérvényezte az áthelyezését. Oslóba került a Külügyminisztériumhoz, de nem csinált jó cserét. Itt még több bizalmas anyaghoz férhetett hozzá, és a KGB ezt ki is használta, továbbra is információkat zsarolva ki a nőből.

A norvég hatóságok már évek óta gyanították, hogy valaki információkat szivárogtat ki a moszkvai nagykövetségükről. 1965-ben a birtokukba került egy szovjet disszidens vallomása, ami arról informálta őket, hogy a nagykövet titkára jelent a KGB-nek. Le is tartóztatták az akkori titkárt, Ingeborg Lygrent, aki persze ártatlan volt, de a kirobban botrány miatt a nagykövetet és a biztonsági szolgálat vezetőjét is áthelyezték.

A nyomozás természeten tovább folyt, és a korábbi alkalmazottak is célkeresztbe kerültek, ennek ellenére Haavik 1977-ig nem bukott le. Egyszerűen senkinek eszébe se jutott gyanakodni erre a kedves, barátságos nőre, akit titokban kitűntettek a Népek Barátsága Érdemrenddel. Erről a norvégoknak valószínűleg meg lett volna a különvéleményük.

Arra, hogy mekkora feszültség lehetett benne, a vallomásaiból lehet következtetni. Megváltás volt számára a letartóztatás, bár akár huszonegy évre is ítélhették volna. Úgy tűnik sem anyagi előnyök, sem politikai szimpátia nem játszott szerepet a kémkedésben. Egyszerűen csapdába esett a szerelme miatt, és nem tudta, hogyan szabadulhatna belőle. Mindenesetre vallomásával némi elégtételt vett a KGB-n. Kilenc szovjet ügynököt buktatott le.

Haavikot alighanem teljesen felemésztette a huszonhét éven át tartó színlelés. Nem élte meg a tárgyalást, a Drammen börtönben halt meg. Halála körülményeiről a mai napig folynak a találgatások, de nincs igazi ok megkérdőjelezni a hivatalos vizsgálatot, ami szívelégtelenséget állapított meg.

Kozlov 1994-ben, amikor már beszélhetett, elmondta, hogy őt ugyanúgy beszervezte a KGB, mint Haavikot. Nem akarta elhagyni, utasításra cselekedett. Utoljára 1956-ban találkoztak és 1976-ban kapott tőle levelet. Csak 1993-ban tudta meg, hogy a nő meghalt…

2008-ban, Jacobsen könyve alapján filmet forgattak a történetből Iskyss (Ice Kiss) címen.

* Valerij Karrik (Carrick) (1896 – 1943) skót apa és orosz anya gyermeke. Gyerekkönyv író, újságíró, karikatúrista. A Képzőművészeti Főiskolán tanult, és ismert festőművész és grafikus vált belőle az 1890-es évekre. Népszerűek voltak kedvelt orosz személyiségekről (Gorkij, Brjuszov, Belij, Kuprin…) készült rajzai. A Cár és Tolsztoj című karikatúrájáért tíz hetet ült börtönben 1908-ban. A következő évben kezdte kiadni különböző nemzetek meséit összegyűjtő képes sorozatát. A bolsevik forradalom elől Norvégiába emigrált.

Források: ThorNews NBL Dagbladet Avisa Nordland

New York, 1947.05.06.
A Dodgers szoros meccsen 7:6 arányban legyőzte a St. Louis Cardinalst az Ebbets Fielden, köszönhetően többek közt Jackie Robinson nagyszerű teljesítményének is. A győzelem némi elégtételt jelenthetett a színes bőrű játékosnak, hiszen néhány héttel ezelőtt éppen a Cardinals volt a Dodgers négere elleni sztrájk fő szószólója.

1947-et írunk; ebben az évben tör az élre Jackie Robinson a Dodgers színeiben. Blue figyelemmel kíséri fejlődését…
Májusban, egy ragyogó kedd délután elhatározza, hogy kirándulást tesz az Ebbets Fieldre…
A meccs során akaratlanul is megéljenzi Robinson minden megmozdulását: amikor a harmadik menetben „lopva” – anélkül, hogy az ütő megütötte volna a labdát – a következő base-re szalad, talpra szökken, majd később, a hetedikben, amikor Robinson egy ütésre két base-t is fut, és a célba érkezik, Blue örömében a mellette álló férfi hátát kezdi ütögetni. A Dodgers bravúros összjátékkal megnyeri az utolsó menetet…

(Paul Auster: New York trilógia)

Jackie Robinson (1919-1972) az egyik legismertebb baseballjátékos. Ő volt a modern kor első színes bőrű játékosa az Major League Baseball-ban, amikor 1947-ben debütált a Brooklyn Dodgers színeiben. Ez előtt utoljára az 1880-as években játszhattak feketék a nagy, országos ligákban, a következő hatvan évre viszont az úgynevezett Néger Ligába szorultak. Robinson szerződtetése, és példája hatalmas változást hozott a Major League-ben, hatást gyakorolt az amerikai kultúrára és a mindennapi életre. A polgárjogi mozgalom egyik ikonja lett.
Mindez persze nem történt volna meg, ha nem lett volna nagyszerű játékos.

Ámde a cég ott hagyta apámat, ahol volt. Ugyan ki művelné meg ilyen eredményesen ezt a terméketlen vidéket? Ráadásul a Boston & Northeastern Biztosító egész történetében nem akadt egyetlen zsidó cégvezető, arra pedig, hogy ő legyen a biztosítási szakma Jackie Robinsonja, nyolcosztályos végzettsége nem predesztinálta apámat.

(Philip Roth: A Portnoy-kór)

Jack Roosevelt Robinson Georgiában született és még nem volt két éves, amikor az apja elhagyta a családot. Pasadenába költöztek. A család szegénységben élt, a kis Jackie bandázott és jó úton volt a börtön felé, amikor a John Muir középiskolában felfedezték sporttehetségét. Mindent csinált. Tagja volt a baseball-, a kosár-, a labdarúgócsapatnak, de nyert távolugróversenyt és tenisztornát is. All round sportember volt.
A Muirból már viszonylag egyenes út vezetett a UCLA-re, bár többször összetűzésbe került a rendőrséggel, amiért tiltakozott a rasszista megkülönböztetések ellen. Érdekes, hogy a UCLA-n még a baseballt tartották a leggyengébb sportjának, inkább atlétaként számítottak rá.
Ezután a hadsereg következett, ahol szintén zűrjei voltak a rasszizmus miatt. Nyilvános részegeskedés vádjával hadbíróság elé is állították, holott csak annyi volt a „bűne”, hogy egy nem szegregált katonai buszon nem volt hajlandó hátra menni a sofőr felszólítására.

1945-ben a Néger Ligában játszó Kansas City Monarchstól kapta az első profi szerződését, havi 400 dollárt keresett, ami nem volt rossz pénz, de Robinson nem szerette a Néger Liga kaotikus állapotait. Az egyetemi sport alatt hozzászokott a szervezettséghez. Jelentkezett a Boston Red Sox által meghirdetett próbajátékra, de hamar kiderült, hogy az egész csak porhintés, csak le akarták csillapítani a szegregáció miatti ellenséges hangulatot. (A Red Sox lett az utolsó nagy csapat az MLB-ben, amelyik színes bőrű játékost alkalmazott, 1959-ben.)
A negyvenes évek közepén a Dodgers elnöke, Branch Rickey már kezdett szétnézni a Néger Ligában olyan tehetségek után, akiket majd a csapatába építhet. Robinson volt az első számú kiválasztottja, de nem volt biztos benne, hogy megéri a kockázatot. Állítólag megkérdezte Robinsontól, hogy képes lenne-e higgadtan szembenézni a felé áradó rasszizmussal, mire Robinson visszakérdezett, hogy egy olyan négert keres-e, aki fél visszaütni. Rickey azt válaszolta, hogy ő egy olyan négert keres, aki elég bátor nem visszaütni. Ebben aztán megegyeztek és Rickey szerződtette Robinsont, egyelőre a Dodgers farmcsapatához, az International League-ben játszó Montreal Royalshoz.

A mai fiatalok. Uramisten. Páratlanul kivételezettek. Túl későn születtek, semhogy emlékezzenek a sztálingrádi csatára, a partraszállás napjára, … Jackie Robinsonra, amint betör a Montreal Royalsszal. Brandóra A vágy villamosa-ban vagy a szélesen mosolygó Harry Trumanra…

(Mordecai Richler: Így látta Barney)

De egyáltalán nem mentek simán a dolgok. Floridában nem engedték meg, hogy ugyanabban szállodában szálljon meg, ahol a csapattársai, Jacksonville-ben a rendőrség a stadion bezárásával fenyegette meg a Royalst, ha Robinson pályára lép. És lehetne sorolni a hasonló eseteket.
1947. április 15-én Robinson több mint 26 000 néző előtt debütált az Ebbets Fielden. Se a sajtó, se egyes játékostársai nem fogadták kitörő örömmel, de ezt a problémát Leo Durocher menedzser hamar rövidre zárta. ("I do not care if the guy is yellow or black, or if he has stripes like a fuckin' zebra. I'm the manager of this team, and I say he plays. What's more, I say he can make us all rich. And if any of you cannot use the money, I will see that you are all traded.") Több csapat is sztrájkkal fenyegetőzött a néger játékos miatt, de a Liga kiállt a Dodgers mellett és kizárással fenyegette meg a sztrájkoló játékosokat és csapatokat. Ez persze nem óvta meg Robinsont a pályán elszenvedett fizikai és verbális erőszaktól. Ezzel viszont csak azt érték el az ellenfelek, hogy a Dodgers játékosai felsorakoztak Robinson mögött. Működésbe lépett a csapatszellem. (Csapattársa Pee Wee Rees nyilvánosan is kiállt mellette, elhíresült mondása szerint: Sok minden miatt gyűlölhetsz valakit. A színe nincs ezek között.)
A rajta levő nyomás némileg enyhült a következő évben, mert más színes bőrű játékosok is bekerültek a ligába, és Robinson a teljesítményével bizonyította, hogy nem marketing fogás volt a Dodgers részéről: 1949 és 54 között folyamatosan résztvevője volt az All Star Game-nek.
Buddy Johson dalt írt róla, Hollywoodban életrajzi filmet forgattak vele, amiben saját magát alakította, de ezzel egy időben meg kellett jelennie az Amerika ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság előtt. Nem volt egyhangú élete.
Játékosként 1955-ben ért a csúcsra, amikor a Dodgers megnyerte a bajnokságot. A sors fintora, hogy ez volt Robinson leggyengébb profi szezonja. A következő évben vissza is vonult, 37 évesen.
Jelenléte és játékstílusa is átalakította a baseballt. Karrierje elismeréseként 1962-ben beválasztották a Baseball Hall of Fame-be, 1997-ben az összes MLB csapat visszavonultatta Robinson 42-es mezszámát.
Miután felhagyott a baseballal az üzleti életben próbált szerencsét. Politikailag is aktív maradt és az ABC szakkommentátoraként is tevékenykedett, de cukorbetegsége egyre súlyosbodott. Csak 53 éves volt, amikor szívroham következtében elhunyt.

Semmit nem találtam Selyem elvtársról. Még annyit se, hogy egyáltalán létezik. Elfáradtam. Vagy inkább már nem nagyon érdekelt. Soha többé nem akartam így menni be egy könyvtár mosdójába. Elkezdtem nézegetni a régebbi s az újabb híreket. A Lumumba utcában lezuhant egy sétarepülőgép. Helyreállították a Citadellát, soha még a környékén se jártam. Visszaépítik az Erzsébet hidat. Ezt, mondjuk láttam, csak valahogy mégse vettem tudomásul. Ellátták tévékkel a Corvin áruházat.

(Bartis Attila: A vége)

A típusjele (HA-TSA) alapján Tasa becenévre keresztelt repülőgép leginkább belföldi forgalomban repült. Gyakran használták sétarepülésekre, 1961.augusztus 6-án is. A sétarepülések nagy népszerűségnek örvendtek ebben az időben. Aznap, mint rendesen, a gépek Ferihegyről szálltak föl, és körülbelül 600 méteres magasságban tettek egy rövid, 12 perces kört a város felett, a Dózsa György út – Városliget – Kálvin tér – Üllői út – Ferihegy útvonalat repülve. Ezt nagyon szigorúan vették, nem lehetett eltérni az útiránytól, és tilos volt átrepülni a Duna fölött.
Azon a vasárnapon nagy volt az érdeklődés, a Tasa már az ötödik felszállását hajtotta végre. A gépet négyfőnyi személyzet irányította Hoffman Róbert, egy huszonkilenc éves kapitány vezetésével. Ennél a felszállásnál több gyerek is volt az utasok között, így a gép jóval a súlyhatár alatt volt, de többen szálltak föl rá, mint ahány ülőhely jutott. Három olyan személy is volt a gépen, akinek nem lett volna szabad ott tartózkodnia.
Kezdetben minden rendben ment, de aztán, a szemtanuk elmondása szerint, a gép különféle manőverekbe kezdett, túldöntött fordulókat, hullámrepüléseket hajtott végre, a pilóta többször zuhanórepülésbe vitte a gépet, majd visszarántotta. Szóval bravúrkodtak, virtuskodtak. Egy éles bal fordulóval jelentős magasságot vesztettek, a gép kiperdült. A pilóta próbálta felhúzni, a gép orra megemelkedett, de ez erős sebességvesztéssel járt, a repülő átbillent, háthelyzetbe került, majd irányíthatatlanul zuhanni kezdett.
A Tasa a Lumumba (ma Róna) utca és az Erzsébet királyné útja sarkán álló kétemeletes ház udvari részébe csapódott, és az első emeleti födémbe fúródva állt meg. A géptörzs hátsó fele és a szárnyak leszakadtak és az udvaron biciklit szerelő három fiút halálra zúzták. A gépen utazó személyzet és az utasok, a tizenhét felnőtt és hat gyerek, a becsapódáskor, vagy nem sokkal utána életét vesztette. A házban óriási szerencsére nem volt további áldozat, csak két sérült. Az esetleges túlélők kimentését akadályozta, hogy a tűzoltóságnak nem volt megfelelő daruja, a gép levontatásáról pedig letettek, nehogy az egész összedőljön és esetleg további embereket temessen maga alá.

A lefolytatott vizsgálat szerint a gép műszakilag rendben volt, a személyzet problémát nem jelzett, a katasztrófát emberi mulasztás okozta. Azt is megállapították, hogy sem az utasok, sem a személyzet tagjai nem voltak bekötve, ezért, amikor a gép a hátára fordult, kiestek az ülésekből.
A rádióbeszélgetésekből úgy tűnik, hogy a földi személyzet tisztában volt a szabálytalanságokkal. A holttestek helyzete alapján pedig arra következtettek, hogy a zuhanáskor két nő tartózkodott a pilótafülkében, természetesen teljesen szabálytalanul.
A tragédiához az vezethetett, hogy a személyzet imponálni akart ezeknek a nőknek. Hoffman Róbert és Hegyi József másodpilóta is a hadirepülésből érkezett, ott mások voltak az íratlan szabályok, más fért bele a virtuskodásba. Egyiküket sem tartották jó pilótának, gyakorlatilag kiszuperálták őket a seregből. Fegyelmezetlenségük harminc halálos áldozatot követelt és közvetve a sétarepülések végét is jelentette egy időre.

(Zsaludek Endre rajza)

Megér még egy bekezdést a repülőgép előélete. Aki ért hozzá, az biztosan rájött már, hogy ez a Tasa eredetileg egy amerikai Douglas C47-es második világháborús katonai szállítógép. Ismertebb nevein Skytrain vagy Dakota. A repülő 1951-ben került Magyarországra, gyakorlatilag hadizsákmányként. A Douglas november 19-én szállt föl a németországi Erdingben és Belgrádba repült volna, az ottani nagykövetségre szállított felszereléseket. A repülési terv szerint nem haladtak volna át magyar terület fölött, de az erős szél eltérítette őket észak felé, és éppen csak, de megsértették a magyar légteret. Erre néhány figyelmeztető lövéssel fel is hívták a figyelmüket. A repülő átsodródott Romániába, majd visszafordultak, és mélyen berepültek Magyarország fölé. Hogy miért erre fordultak, az nekem rejtély. Mindenesetre az Alföld fölött repkedő gépet szovjet MÍG 15-ösök a földre kényszerítették. A gép személyzetét bűnösnek találták tiltott határátlépés bűntettében és a kiutasítás mellé kaptak egy fejenként 360 000 forintos bírságot is (1951-ben!). A gépet az USA tiltakozása ellenére lefoglalták. Bekerült a magyar légierő állományába, de mivel se megfelelő dokumentáció, se alkatrész, se szerszám nem volt hozzá, leginkább pihent. 1956-ban átadták a Malévnak, ahol szovjet segítséggel átalakították utasszállítóvá. A szovjetek értettek a típushoz, a 2. világháború alatt 700 ilyen gépet kaptak az USA-tól.

Úgy gondoltam szentelek még egy bekezdést Lumumbának is, mert őszintén, fel a kezet, aki tudja, hogy ki volt. Nekem annyi rémlett, hogy a keresztneve Patrice és egy „baráti afrikai ország” vezetője volt a Kádár-korszakban. És tényleg: Kongó miniszterelnöke volt úgy tizenkét hétig, 1960-ban.
Szóval Patrice Lumumba tetela törzsbeli földműves családban született 1925-ben. Katolikus iskolában tanult, majd postai tisztviselő lett. 1955-ben csatlakozott a belga Liberális Párthoz, Kongó ugyebár belga gyarmat volt, és a párt anyagait szerkesztette és terjesztette. Nem sokkal később sikkasztás vádjával lecsukták, és egy évet ült, mire belga ügyvédjének sikerült őt tisztáznia. Szabadulása után a Kongói Függetlenségi Mozgalom (MNC) egyik meglapítója, később a szervezet elnöke lett. 1959-ben újra letartóztatták egy harminc halálos áldozatot követelő anti-kolonialista tüntetésen, és 69 hónapos elzárásra ítélték. A tárgyalással egy időben zajló helyi választások azonban elsöpörték az ítéletet. Az MNC meggyőző sikert aratott, és Lumumba elutazhatott Brüsszelbe, a Kongó jövőjéről zajló nemzetközi tárgyalásokra. Az MNC az országos választást is simán nyerte, kikiáltották a független Kongót, és Lumumba lett ennek első miniszterelnöke.
Innen azonban már nem minden ilyen „egyszerűen”. A hadsereg lázongott az ott maradt belga tisztek miatt, Katanga régió Moises Csombe (Tsombe) vezetésével, és néhány belga bányavállalat támogatásával elszakad az országtól. Lumumba kezdetben bízott az ENSZ segítségében, de csalódnia kellett, ezért a Szovjetunióhoz fordult, akik persze kaptak az alkalmon, és egy 1000 fős „szakértői gárdát” küldtek az afrikai országba. Lumumba viszont szembekerült párttársaival és Kasa-Vubu államelnökkel. Kettejük hatalmi harcának Joseph Mobutu ezredes CIA támogatással kivitelezett puccsa vetett véget. Az ENSZ katonaság továbbra is csak szemlélte, hogy az ország törvényesen megválasztott miniszterelnökét letartóztatták, brutálisan bántalmazták, majd Katangába szállították, ahol 1961 január 17-én két miniszterével együtt kivégezték.
Mubutu ekkor még átadta a hatalmat a polgári kormányzatnak. Kasa-Vubut visszahelyezték az államelnöki székbe, és az eddigi szakadár, Csombe lett a miniszterelnök. De Mobutu öt év elteltével, egy újabb államcsínnyel végleg magához ragadta az ország kormányzását, és egy anti-politikus rendszert vezetett be, ami fokozatosan véres kleptokráciává alakult át a Zaire-re átnevezett államban. Mobutu ironikus módon Lumumba követőjeként, újabb népi hősként állította be magát, de uralma nem szólt másról, mint harácsolásról és elnyomásról. Kemény szovjetellenessége miatt azonban a nyugati hatalmak egészen 1990-ig szemet hunytak az emberi jogok semmibe vétele fölött. Onnantól még hét évig húzta a rendszer, mire a Mobutu ellenes erők megdöntötték.

„Clohissey kirakatában napszítta metszetre lett figyelmes, ökölvívás 1860-ban, Heenan és Sayers. Bamba szurkolók kockakalapban állták körül a szorítót. A nehézsúlyúak csöpp ágyékkötőben gyengéden kínálgatták egymásnak gumós ökleiket. És belül dobog – a hősök szíve.”

(James Joyce: Ulysses)

Ez volt az első bokszmeccs, amire ráütötték az évszázad mérkőzése billogot, és ez volt az egyik első, ami kimondva a világbajnoki címért ment.
Persze nem ez volt az első angol - amerikai találkozó. Amerikában a brit bevándorlók honosították meg a sportágat, az angol - ír bunyók nagy népszerűségnek örvendtek. Az 1830-as években több angol profi is áttette a székhelyét az Államokba, mert a hazai lehetőségek beszűkültek. Az első neves bevándorló bokszoló James "Süket" Burke volt, aki azóta nem talált otthon ellenfelet, hogy egy 98(!) menetes mérkőzés a kihívója halálával ért véget. Először Amerikában sem talált ellenfélre, és cirkuszi atrakciókban lépett fel ("Herkules öt pózban legyőzi a nemeai oroszlánt", "Sámson agyonveri a filiszteusokat egy állkapoccsal"). Később is csak néhány komolytalan meccset sikerült vívnia, így nem volt meglepetés, hogy amikor otthon feltűnt egy új kihívó, hazatért. 1839-ben mérkőzött meg William „Bendigo” Thompsonnal, de fejelés miatt leléptették. Burke-nek ezek után már akadt komoly ellenfele, 1850-ben visszavonult és metodista lelkész lett.
Mindez a felvezetés csak azért érdeles, mert ez a két bokszoló is feltűnik egy regényben: a Moby Dickben.

"Kinevetlek és kifütyüllek benneteket, ti krikettjátékosok, ti ökölvívók, ti süket Burke-ök és megvakított bendigók. Én nem mondom azt, amit az iskolás gyerekek a kötekedőknek: 'Állj ki akkorával, mint te vagy, ne engem püfölj!' Nem, ti leütöttetek, én újra talpon vagyok; de ti elfutottatok és elbújtatok. Jöjjetek elő a gyapotzsákjaitok mögül.(...) Gyertek, Ahab tiszteletét küldi; gyertek és próbáljatok félrehajolni előlem. Félrehajolni előlem? Nem tudtok félrehajolni előlem, hacsak önmagatok elől is félre nem hajoltok!"

(Herman Melville: Moby Dick)

Nincs rá bizonyíték, hogy Herman Melville látta a Burke – Bendigo összecsapást, de elég sok amerikai lap tudósított a küzdelemről, ami jelzi a boksz iránti érdeklődés erősödését. Melville még egy magánlevélben is megemlíti Bendingót, amit betegeskedő unokatestvérének írt: „Legyél ismét köztünk, és kihívó szavad érjen el a tengerentúlra, szólítsd harcra Bendigót egész Anglia bajnoki övéért.” (idézi: Kasia Boddy: A boksz története (Bp, 2010. 78. old.)

A kihívó szó végül is Heenantól érkezett meg Sayershez.
Heenannal szemben nagyok voltak az elvárások. Az amerikai ír közösség szemében ő volt „Erin fia”, aki megküzd az angol „zseboroszlánnal”, a többi amerikai szemében pedig „Uncle Sam” volt, „az édes Columbia büszkesége”, egy fiatal és erős ország megtestesítője, aki móresre tanítja majd a nagyképű angolt.
Angliában is nagyon készültek a meccsre, úgy harangozták be, mint az angol ökölvívás újjászületését. De valójában a régimódi angol bunyó végét jelentette ez a meccs.
A profi boksz megítélése éppen ekkoriban volt változóban a szigetországban. A korábbi népszerűség és elismertség kezdett a visszájára fordulni, és a viktoriánus Anglia a felszínen, a nyilvánosság előtt elítélte a pénzért, puszta ököllel harcoló bunyósokat. Képmutatás volt a javából, amit a meccsre összeverődő hatalmas tömeg is bizonyított.
A retorika szintjén mindenesetre sikerült elítélni a mérkőzést. Olyan nagy nyilvánosságot kapott az eset, hogy még a parlament is foglalkozott vele.

Minden hátráltató tényező és a rendőrségi tiltás ellenére 1860. április 17-én szorítóba lépett "Anglia bajnoka" Tom Sayers (34 éves, 172 cm, 75 kg) és John C. Heenan, a "beniciai fiú" (26 éves, 182 cm, 105 kg).

„Heenan titokban homokzsákkal edzett egy csűrben, miközben egy bulldog vigyázott rá. Sayers egy marhavagonban megbújva utazott a mérkőzés helyszínére. Óriási tömeg gyűlt össze, de egyetlen rendőrt sem lehetett látni. Sayers a 37. menetben annyira szorult helyzetbe került, hogy a felingerelt hazai nézők átvágták a ring kötelét. A bíró le akarta állítani a mérkőzést. A rajongók azonban győztesnek akarták látni bajnokukat. A két ellenfél tehát még további öt menetet bokszolt - ringbíró nélkül! Amikor a 42. menetben, két óra és húsz perc múlva úgy tűnt, hogy Sayers végérvényesen veszít, a nézők megrohamozták a ringet és követelték, hogy a küzdelem végződjék döntetlenre. Néhányan amellett voltak, hogy mindkét résztvevőt nyilvánítsák győztesnek. Heanan veszélyben látta az életét és elmenekült a helyszínről. Végül a mérkőzés eredményét döntetlennek ítélték, de mind Nagy-Britannia, mind az USA magának követelte a világbajnoki címet.” (profibox.hu)

Az én szempontomból a meccs irodalmi utóélete legalább annyira érdekes, mint maga a küzdelem. Ezekben a szövegekben jól tetten érhető az a képmutatás, amivel a profi bokszot kezelték azokban az években Angliában.
Charles Dickens így ír egy véletlenül megpillantott „műalkotásról” egyik esszéjében (idézi: Boddy, 80.):

„A két kiváló férfiú színpompás bokszöltözetben, mérkőzés közben látható. A vidék és nyugalom vonzó hangulatának bemutatása érdekében Mr. Heenant a cipője sarka alól előbúvó smaragdzöld gyep, kankalin és más egyszerű virágok jelképezik; eközben a falu templomának csendes ékesszólása biztatja Mr. Sayerst kedvenc ütésének, a Kikiáltónak a bevitelére. Anglia szerény hajlékai és családi erényei, lonccal díszített verandái mindkét hőst győzelemre buzdítják; pacsirták és egyéb énekesmadarak repkednek az égen, elragadtatott énekük hálát mond a mennyeknek a mérkőzésért.”

(Charles Dickens: The Uncommercial Traveller)

A mérkőzés utáni hetekben a Punch karikatúrasorozatot jelentetett meg a hasábjain, amelyen "különösen jól öltözött személyek" mindent bevetve próbálják leplezni, hogy figyelemmel kísérik a Sayers – Heenan összecsapást. A szégyentelen vagányság pozitív megítélése már mindenképpen a múlté: a viktoriánus úriemberek, mint Egremont a Sybilben [Benjamin Disraeli regénye], általában elég ’jó ízléssel rendelkeznek ahhoz, hogy a sport iránti szeretetüket ne engedjék a szleng szintjére süllyedni’.” (Boddy, 82.)
Kasia Boddy remek könyvében két magánhasználatra készült – és éppen ezért nagyon is jellemző – írást is közöl, hogy bemutassa ezt az egyszerre lelkesedő és lenéző hozzáállást. John Blackwood könyvkiadó egyik levelét, illetve William Allingham költő naplóját. Mindketten magasztalják Sayers bátorságát és tudását, de nem mulasztanak el azonnal el is határolódni tőle. Ezt a kétértelműséget kéri számon William Thackeray a Sayers – Heeanan meccsről írt esszéjében: „Tisztelnünk kellene-e Mr. Sayerst bátorságáért, vagy esetleg büntetést érdemelne komiszságáért?” Nos, úgy látszik, a viktoriánus nagyközönség egyszerre akarta a kettőt.

Mindenesetre a mérkőzés iránti érdeklődés még hónapokig erős volt. Számos ábrázolás született a küzdelemről. A két leghíresebb metszet Currier és Ives illetve J.B. Rowbotham munkája (fentebb mindkettő). Valószínűleg e két metszet valamelyikét pillantotta meg Stephen Dedalus 1904. június 16-án.
A fentiek fényében már nem is meglepő, hogy mindkét metszett eléggé formális, és tulajdonképpen békés hangulatot áraszt, semmi sem látszik rajtuk a brutális küzdelemből.

A két bokszoló egy ideig még szópárbajozott azon, hogy ki is a világbajnok (ez az üzengetés eléggé megszokott a bokszvilágban), de aztán kibékültek, mindketten megkapták az övet, és közös turnéra indultak Skóciában és Írországban. Mérsékelt sikerrel. Heenan végül visszatért Amerikába, ahol egy közadakozásból összedobott 10000 dolláros jutalom várta. Akár ülhetett is volna nyugodta a babérjain, de még fiatal volt. Így amikor egy új angol kihívó bukkant fel, visszatért a szigetországba. Vesztére, mert a Tom Kinggel szembeni csatát elbukta. 1865-ben végleg hazatért és felhagyott a bokszolással. Feleségül vette Sarah Stevens színésznőt és a szerencsejáték üzletben próbált boldogulni. Nyolc évvel később hunyt el tuberkolózisban.
A tuberkolózis (meg a cukorbaj és az alkohol) okozta Sayers halálát is, 1865-ben. A mérkőzés után Sayers nyugdíjba vonult, a szintén közadakozásból kapott 3000 font lehetővé tette ezt, de csak öt évig élvezhette a gondtalan életét. Temetésére 100 000 ember ment el a Highgate Temetőbe.

Tom Sayers a nagy mérkőzés évében, és saját kezű levele, amelyben elfogadja Heenan kihívását.

A 19. század elején London közegészségügyi válsággal nézett szembe. Az alkalmatlan temetkezési helyek és a magas halandóság együtt okozták a problémát – egyszerűen nem volt elég hely a holttesteknek. Sírhelyeket zsúfoltak a boltok, a házak, a kocsmák közé, ahol csak egy kis szabad helyet találtak. Mindennaposak voltak az illegális temetések. A testeket olcsó anyagba tekerték, és sokszor más maradványokra temették, alig egy-két méter mélységbe. A halottakat oltott mésszel szórták be, ami meggyorsította az oszlást, és így néhány hónap múlva a sírhely újra használhatóvá vált. A mindenféle kórral sújtott sírhelyekből szörnyű szag áradt, túlzsúfoltak és elhanyagoltak voltak.

Az 1800-as évek elejére London lakossága elérte az egymilliót. A következő évtizedekben a népességszám és a halálozási arány is gyors növekedésnek indult. Hogy a katasztrófát elkerüljék, a Parlament törvényt hozott hét új temető megnyitásról. Így jöttek létre ezek a sírkertek: Kensal Green 1833, West Norwood 1836, Highgate 1839, Abney Park 1840, Brompton 1840, Nunhead 1840, Tower Hamlets 1841.

David Ramsey főkertész egzotikus növénytelepítései, valamint Stephen Geary és James Bunstone Bunning meglepő építészeti megoldásai együtt tették a Highgate-et London első számú sírketjévé. Fekvése és különlegessége miatt kezdettől fogva a vagyonosok temetőjének számított.
A temetőt 1839. május 20-án szentelte fel az Anglikán Egyház, egy kis részt meghagyva a protestánsoknak. A temetkezési jogok egy részét határozott időre, más részét örökidőkre adták el. A temető első lakója május 26-án költözött be, egy bizonyos Elizabeth Jackson a Sohoból.
Közös épületben helyezték el az anglikánok és a protestánsok kápolnáját. A Tudor gótikus stílusban emelt templomot fa tornyocskák és egy harangtorony díszítette. A terület szívében alakították ki az impozáns Egyptian Avenue-t. A széles sétány két oldalán 16-16 kriptát emeltek, amelyeket egyes családok kizárólagos használatra vásárolhattak meg. Ez a sétány vezetett a Circle of Lebanon-hoz, ahol kör alakban további húsz kriptát építettek. A kör a közepén álló libanoni cédrusról kapta a nevét. E fölött egy látványos, közel nyolcvan méteres fronttal bíró katakombasor épült 1842-re. Ebben 825 koporsónak volt hely, és minden egyes helyet önállóan értékesítettek. Akkoriban divatosnak számított ez a föld feletti temetkezés.

A Highgate azonnali sikert aratott, változatos ügyfélkört vonzott, és hamarosan London egyik legdivatosabb temetőjévé vált. Üzletileg is sikeres vállalkozás volt, olyannyira, hogy 1854-ben kibővítették, területét a kétszeresére növelték. Az új ún. Keleti Temetőt és a régiben álló Anglikán Kápolnát a Swain’s Lane alatt átvezető alagúttal kötötték össze, és egy hidraulikus ravatal segítségével juttatták át a kápolnában megszentelt maradványokat az új temetőbe. A keleti oldalon az első temetést 1860-ban tartották. Ekkor már, húsz évvel a megnyitás után, több mint 10400 sírt számolt a Highgate. Az 1860-as években átlagosan napi harminc temetést rendeztek. A profit egy részét a temető további szépítésére fordították. Az 1870-es években építettek egy új katakombasort, ezúttal az akkor épp divatos klasszicista stílusban.

A temető a 19. században elsősorban a londoni felsőbb osztályoknak szolgált nyughelyül, természetesen több hírességet is itt temettek el, pl. George Eliotot , Michael Faradayt, és némileg ironikus módon Karl Marxot, aki a mai napig a temető leglátogatottabb halottja, a legvonzóbb turisztikai látványosság. Nem messze fekszik tőle filozófiai-politikai ellenfele Herbert Spencer. A legnagyobb temetés mégis egy bokszolónak jutott. Tom Sayers az 1860-as években ikonikus figurának számított. Búcsúztatására több, mint 10 000 ember gyűlt össze.

Szerecsen évtizedeken keresztül úgy táplálkozott, mint a legjobb étteremben. Nesztelenül odalopózott a magányos zarándokhoz, vagy elvegyült a tömegben, szépen-lassan körbeszaglászott, kiválasztotta a legétvágygerjesztőbb személyt, s komótosan, nem falánk módon belakmározott. Először az egyiket kóstolta meg, majd a másikat, desszertnek pedig meghagyott egy elködösült tekintetű kis szociáldemokrata leánykát. S minden kis sebben ott maradt valamennyi a nyálából, hogy az, akibe beleharapott, elvihesse magával a Highgate-ból a nagy Karl egy kis részecskéjét. Hogy az egész világon elterjedjen a marxizmus!

(Borisz Akunyin: Temetői történetek)

A 20. század fordulójára csökkent az érdeklődés a pompásan kimunkált temetések iránt, és a családok elkezdtek kevésbé kérkedő síremlékeket állítani. Az első világháború kitörésekor, a temető sok alkalmazottját behívták, de a csökkentett létszám ellenére is fenn tudták tartani a temető makulátlan rendjét. Azonban annak ellenére, hogy még a harmincas években is számos gazdag család itt vásárolt sírhelyet, a Highgate egy hosszú ideig tartó hanyatlási folyamatba került. A családok kihalásával vagy elköltözésével egyre több sírhely vált elhanyagolttá.
Próbálkoztak a bevételek növelésével illetve a költségek csökkentésével. Ennek keretében például értékesítették a kőfaragó műhelyt és a felügyelői házat, bezárták a kápolnákat, de mindez eredménytelen volt. Az üzemeltető London Cemetery Company 1960-ban csődöt jelentett, és beolvadt a nála nagyobb United Cemetery Companyba, amely még 15 éven keresztül küzdött a temető felszínen tartásával, de végül a kimerültek a források és a temető 1975-ben bezárt.

Még ebben az évben megalakult a Highgate Temető Barátai elnevezésű szervezet, amely azt a célt tűzte maga elé, hogy megóvja a temető építményeit, nővény és állatvilágát, és a nagyközönség szolgálatába állítsa, mint egyfajta sajátos környezeti látványosságot. Adományokat és alapítványi pénzeket felhasználva nekiláttak egy hosszú munkának. Először a temető elvadult részeit tisztították meg, helyreállították a vandálok által okozott kisebb károkat. Ezt követte egy nagyobb felújítás és állagmegóvás, ami a temető kiemelt részeit érintette. Ezeknek a munkáknak is köszönhetően a temető felkerül az angol nemzeti örökségek listájára. Ez adta meg a végső lökést. 2011-ben a kápolnák belsejét is helyreállították az 1880-as állapotnak megfelelően, és újra megnyitották azokat a temetési szertartásoknak.

Láttam, hogy elmélyülnek a homlokán a ráncok, hallottam, ahogy azt mondja, szégyelli magát, mert tudja, hogy amit együtt csináltunk, az zenetörténeti jelentőségű volt, valóban gyönyörű történet, hogy egy énekesnő és egy nagybőgős egymásba szeretnek, és aztán együtt lesznek világhíresek, szép volt nagyon, de értsem meg, hogy a szerelem, amit most valaki más iránt érez, mindennél erősebb, nincs más választása, el kell hagynia engem, mennie kell, mert másfelé sodorja az élet árja. 

Elhallgatott, felállt, alsó ajkát egy kicsit lebiggyesztve nézett, úgy várta, hogy végre megszólaljak. Hogy összetörjek, hogy elsírjam magam, hogy történjen már végre valami.

Az arcát néztem, éreztem, hogy megfagytam, jég vagyok belül, sírni kéne, de azt se tudok, végem, és akkor ő egy pillanatig úgy nézett rám, ahogy még soha, egyszerre volt tele sajnálattal és gyűlölettel és szégyennel a tekintete, úgy nézett, mint egy tárgyat, és egyszerre eszembe jutott, hogy láttam már ezt az arckifejezést pár héttel ezelőtt, amikor a fürdőszobában állt és a tükörbe nézett, a saját arcát nézte borotválkozás után, egy pillanatig volt csak olyan az arca, ahogy meglátott maga mögött a tükörben, már mosolygott, csak egy villanás volt az egész, talán el is felejtettem volna, de aznap a külső kukában megtaláltam a hajfestékes dobozt, teljesen véletlenül, a karkötőmet kerestem, főzés előtt vettem le, és azt gondoltam, talán kidobtam az almahéjjal együtt, nagyon meglepődtem, mert mindig büszke volt rá, hogy ő nem őszül, be akartam vinni a dobozt, nevetve akartam az orra alá dugni, de aztán eszembe jutott a pillantás, amit a tükörben láttam, és nem tettem mégsem.

Ugyanúgy nézett rám, mint ott a tükörre, és akkor egyszerre mindent megértettem, megértettem, hogy önmagát látja bennem, azt, amitől a legjobban fél, a saját öregségét, és akkor egyszerre azt gondoltam, hogy menjen a francba a végtelen hiúságával együtt, menjen a francba, és maradjon is ott, azért sem fogok sírni, nem lesz itt semmi hiszti, semmi cry me a river, a bennem lévő hidegre gondoltam, a jégre, hagytam, hogy szétsugározzon a testemben, hagytam, hogy megfagyjon az arcom, éreztem, hogy kinyílik a szám, hagytam, hogy jeges mosolyra húzódjon, aztán csak annyit mondtam neki, nagyon hidegen, és nagyon szárazon, hogy: - Kár.

(Dragomán György: Cry me a river)

Szóval diáknak jöttem ide, nagyon hideg szeptember volt, amikor megérkeztem, hoztam meleg ruhát, persze, de itt valahogy máshogy volt hideg, mint amilyen nálunk szokott lenni, egészen átjárta a testemet, annyira fáztam, hogy mikor először kellett énekelni bemutatkozó dalt a gólyatáborban, még akkor is remegtem, és nem is azt énekeltem el, amit akartam, nem a Sombrero azult Ali Primerától arról, hogy a nép nem fél, a nép győzni akar, hanem egy balladát, a La Lloronát egy asszonyról, aki megölte a gyermekét a szerelme miatt, todos me disen el negro, Llorona, nagyon-nagyon szomorú dal ez, Chavela Vargas énekli a legszebben, nincs benne egyáltalán semmi forradalmi, és ahogy énekeltem, nagyon elszégyelltem magam azért, hogy pont ezt választottam, hogy fiatal lány létemre egy ilyen pesszimista dalt kezdtem énekelni, és a szégyentől egyszerre csak megint fázni kezdtem, azelőtt éneklés közben sose fáztam, és igazából azóta se, de akkor igen, de úgy, hogy reszketett tőle az egész testem, pedig nagyon fel voltam öltözve, egymásra vettem két blúzt és két pulóvert, a kabátomat csak azért nem, mert nem akartam, hogy a többiek megszóljanak, de még így is remegtem, a hangom is remegett, ahogy énekeltem, hogy yo soy como el chile verde, Llorona, picante pero sabroso, és akkor egy fiú odajött, és a vállamra terített egy pokrócot, mert látta, hogy fázom, egyedül ő vette észre, és akkor elmúlt a remegés, és végig tudtam énekelni a dalt.

(Dragomán György: Limon con sal)

Franz Roubaoud (1889)

Baba egyszer elvitt a Buzkasi tornára, amit mindig a tavasz első napján rendeztek meg, az afgán újév napján. A Buzkasi Afganisztán nemzeti szenvedélye volt, és mind a mai napig az is maradt. Egy csápándaznak, vagyis egy jól képzett lovasnak, akit általában egy gazdag rajongó patronált, kézitusában el kellett ragadnia egy kecske- vagy marhatetemet, és eljuttatni egy körbe, miközben a többi csápándaz csapata üldözi, és megtesz minden tőle telhetőt – rúgás, ütés, karmolás, ostorozás –, hogy elragadja tőle a tetemet. A tömeg izgatottan morajlott, a lovasok a pályán csatakiáltásokat hallattak és a tetemért tülekedtek a porfelhőben. Rengett a föld a lódobogástól. A lelátóról néztük, ahogy habzó szájú lovaikkal zihálva és kiabálva dübörögnek el alattunk a lovasok.

(Khaled Hosseini: Papírsárkányok)

A buzkasi Afganisztán nemzeti sportja, de egész Közép-Ázsiában elterjedt ott, ahol lótenyésztéssel foglalkoznak az emberek.
Persze több ez, mint sport, olyan nemzeti szórakozás, ami a népi hagyomány megkerülhetetlen része. Az ünnepi alkalmakkor (házasság, születés) rendezett buzkasi akár napokig is tarthat, és olykor több száz, vagy akár több ezer ló és lovas is összegyűlhet a település határában. Egyetlen szabály van: szerezd meg a kecskét!
A sportváltozat már némileg szofisztikált: több a szabály és van időkorlátozás, de a küzdelem ugyanolyan heves.
Mielőtt az afgán Olimpia Szövetség írásba foglalta volna a szabályokat, csak olyan meglehetősen tág értelmezést megengedő előírásoknak kellett megfelelni, mint ne lökd ki szándékosan az ellenfeled a nyeregből, ne vágj ostorral direkt a másik lovasra. Ennek megfelelően a játékosok többnyire vastag ruházatot és valami fejvédőt viselnek, amit csizmával és ostorral tesznek divatossá. A csizma hosszúszárú, hogy védjen a magasra emelkedő patáktól és magas sarkú, hogy jól meg lehessen benne támaszkodni a kengyelben, mert a lovakat gyakran csak lábbal irányítják.
A verseny díja nem feltétlenül pénzjutalom, gyakran csak a dicsőségért szállnak harcba a résztvevők, vagy ruházatot és fegyvert kapnak jutalmul. Az igazi menőknek nincs is szükségük pénzjutalomra, mert többnyire gazdag emberek támogatását élvezik.
A sportváltozat hivatalos szabályai a következők:
- a játéktér 400x400 méteres négyzet.
- egy csapat 10 főből áll
- egy félidőben egy csapatból 5 lovas lehet a pályán
- a félidő 45 perc, köztük 15 perc szünet van
- bírói döntés alapján lehet játékost cserélni
Mint látható azért nem vitték túlzásba a szabályozást, és hozzátartozik az igazsághoz, hogy ilyen versenyeket többnyire csak Kabulban rendeznek, az északi tartományokban még a minden korlátozás nélküli tradicionális küzdelmek a népszerűek.
A jó buzkasi játékos – a csápándaz – jellemzően a negyvenes éveiben jár. Ennek oka, hogy a játékhoz megfelelő testsúly, kondíció, tapasztalat és figyelem szükséges.
A versenylovak különlegesen kiképzett állatok, amik többnyire nem a játékos, hanem egy gazdag tenyésztő tulajdonában vannak. Azt azonban általában a csápándaz dönti el, hogy melyik lovat viszi a versenyre.
A lovakat nagy tapasztalattal gondozzák, tanítják, és speciális étrenden tartják. Árpát kapnak, néha tojással és vajjal dúsítva, és dinnyét. Néhány nappal a verseny előtt már nem kapnak enni, és hosszú távokat lovagolnak velük, hogy szikárak és „élesek” legyenek. Egy afgán mondás szerint jobb egy rossz lovas jó lovon, mint egy jó lovas rossz lovon. A jó csápándaz és a lova tulajdonképpen kentaur.
Leggyakrabban az északi tartományokból származó lovakat használnak. A tartar fajta apró és gyors, a habash robosztusabb és erősebb. Mindkét fajta jól tanítható, elég gyorsan elsajátítják az alapvető dolgokat. Soha nem taposnak földön fekvő emberre, és úgy kanyarodnak még a legsűrűbb kavarodásban is, hogy lovasuknak elég helye legyen, a lába ne szorulhasson be két ló közé. A legjobb lovaknak még taktikai érzékük is van, gyakran döntenek önállóan, a játékban szerzett tapasztalataikat felhasználva. Más fajták is előfordulnak, de a lónak mindenképpen csődörnek kell lennie.

©The Outspoken Post

Mint már láttuk a buzkasinak két fő formája van. Az egyszerűbb és hagyományos változat a tudabaraj. Ebben egyszerűen csak meg kell ragadni a fej nélküli kecskét vagy borjút és addig cipelni, amíg a játékos le nem rázza az üldözőit, tisztára nem játssza magát. A sportverzió, a qarajai némileg bonyolultabb. Itt a csápándaznak a tetemmel meg kell kerülni egy zászlót a játéktér egyik sarkánál, majd el kell lovagolnia az ellentétes sarokba, és ott bedobni egy körbe, az Igazság Körébe. Az a csapat, amelyiknek egyik tagja meg tudja kerülni a zászlót, egy pontot kap, ha gólba tudja dobni a tetemet, akkor még kettőt.
Mint az már kiderült a játékszer egy levágott kecske vagy borjú (többnyire kecske jut, de a borjú kedveltebb, mert strapabíróbb), amit beáztatnak, vagy homokkal tömnek meg, hogy nehezebb legyen, így elérheti a 70 kilogrammos súlyt. A tetemet tilos bármilyen formában a lóra vagy a játékosra rögzíteni, csak kézben lehet tartani.
A buzkasit november és március közötti időszakban játsszák, a melegebb hónapokban a lovak pihenőt kapnak. Általában pénteken kerülnek megrendezésre a mérkőzések. Hagyományai az ősi időkre nyúlnak vissza, az afgánok úgy tudják, azóta rendeznek ilyen versenyeket, mióta a lovat háziasították. Valószínű, hogy valami harci játék volt a közvetlen előzménye. A buzkasit gyakran toldják meg birkózóversennyel, ezért a jó csápándaz elég erős ahhoz, hogy a földön is legyőzze ellenfelét.
A nem sport alapon játszott buzkasi sokszor nem ér véget azzal, hogy valaki megszerzi a győzelmet. A felhevült férfiak a „lefújás” után is folytatják a vérre menő küzdelmet. A végén aztán kezelésbe lehet venni a törött végtagokat, betört koponyákat, felszakadt szájakat, amikre a küzdelem hevében ügyet sem vetettek.

©Veronique de Viguerie