©Ingeborg van Leeuwen 

Az út bal oldalán sziklás bércek és fenyők végtelen sorai emelkedtek az Akka-hegység körüli vadonban. A buja tavaszi erdő sűrű, sötét és élettel teli volt. Nem akartam most arra gondolni, hogy miféle állatok élnek ott – medvék, amik a mancsuk egyetlen suhintásával letéphetik a fejed; vad, kutyaméretű rozsomákok, olyan fogakkal, amelyek a csontot is összezúzzák. Anya másfélékről is mesélt nekem régen; Ajatarról, az Erdő ördögéről, aki sárkány képében jelent meg, és már abba is belebetegedtél, ha csak ránéztél, és piruknak nevezett ocsmány szellemekről. Aztán ott volt a mocsarakban és tavakban élő näkki, egy alakváltó szörnyeteg, amely csak arra várt, hogy lerántson a mélybe, és vízbe fojtson.

(Dan Smith: Nagyvad)

Az Áhkka (Akka)-hegyvonulat a svédországi Stora Sjöfallet Nemzeti Park délnyugati részén magasodik. Több látványos gleccserrel és hegycsúccsal is büszkélkedhet, amelyek közül a Stortoppen a legmagasabb, a maga 2015 méterével. Ezzel egyben Svédország nyolcadik legmagasabb csúcsa is. Ez a csúcs büszkélkedhet az ország legmélyebb szakadékával: az Akkajaure tóba zuhanó, több mint 1500 méteres, csaknem függőleges sziklafal lenyűgöző látvány lehet. A nagy szintkülönbségeknek, tömbszerűségének és elszigeltségének köszönhetően a hegyvonulat meglehetősen látványos. Nem véletlenül nevezik a svédek Lappföld Királynőjének.
Az eredeti számi elnevezés, az Áhkka idős hölgyet jelent. A hegység a számik mítoszaiban a bölcsességet és a szépséget testesíti meg. Köznapi beszédben is az áhkka szót használják a bölcs, idősebb nőkre, de akár a nagymamákra is. A svéd névváltozat, az Akka pedig mindenkinek ismerős lehet Selma Lagerlöf meséjéből, a Nils Holgerssonból, amelyben Akkának hívják a vezérludat.

©Vitantonio Dell'Orto

©Zhalktis

Ajatar (Aiatar, Ajattaro, Ajattara), az Erdő Ördöge, a finn folklór jellegzetes alakja. Egy öreg, gonosz, női szellem, aki kígyó vagy sárkány alakjában is megjelenhet. Azt tartják róla, hogy ő az ördög anyja. Kígyókat táplál a keblével, betegségeket és dögvészt terjeszt, és elég csak ránézni, máris rosszul lesz az ember.
Az litván és az észt mondákban is felbukkan, Aitvaras ill. Äijo néven, de más írásmódok is előfordulnak.
Astrid Lindrgen ifjúsági regényében, a Ronja, a rabló lányában, az ajatarok veszélyes, női arccal bíró, repülő lények.
Ajattara néven tíz éve működik egy finn black metal banda, ami népi elemeket is belesző zenéjébe. (Kóstoló belőlük: Ilon päivä)

A piruk démonok vagy a gonosz által megszállt lelkek. Gyakran úgy jelennek meg, mint undok, ocsmány erdei szellemek vagy kísértetek, és Lempo, a Démonok Ura vezetésével mindenféle gonoszságot művelnek. A piru szót finom káromkodásként is használják a finnek.

A näkki egy alakváltó vízi teremtmény, aki gyakran emberi formában jelenik meg. Sötét, homályos kis tavakban, kutakban él, vagy dokkok, mólók mellett, hidak alatt. Behúzza azokat gyerekeket a vízbe, aki nekidőlnek a hídkorlátnak, a dokkok peremén mászkálnak, vagy tükörképüket nézik a vízfelszinen. Jó példa azokra a szellemekre, akikkel a szülők elriasztják a gyerekeket a veszélyes játékoktól.
A näkki Szentiván-éjjen kiemelkedik a vízből, hogy együtt táncoljon az emberekkel, ilyenkor ártalmatlan, és szemtől-szemben gyönyörű, de a háta csúf. Más történetekben mogorva halász, aki gyönyörű, kéjsóvár, három mellel pompázó nővé tud változni, aki becsalogatja áldozatát a vízbe. De lóvá is tud változni, mint a skandináv neck, vagy az izlandi ninnir.

Theodor Kittelsen: Näkki (1887)

- Meséljen valamit, Ulf - Lea a feje alá tette a kabátot, amelyet a csónakházból kölcsönöztem.
- Mit?
- Bármit.
- Hadd gondolkodjam egy kicsit.
Csendben feküdtünk. A tűz pattogását hallgattam, és a vizet, amely óvatosan és bátortalanul cirógatta az apálykor előbukkanó köveket.
- Egy nyári éjszaka Stockholmban - vágtam bele. - Minden zöld. Mindenki alszik. Lassú léptekkel hazafelé tartunk Monicával. Megállunk, csókolózunk. Azután folytatjuk az utunkat. Egy nyitott ablakból nevetést hallunk. A part menti sziklaszigetek felől moszat és fű illatát sodorja felénk a szél. - Magamban dúdoltam. - A szellő az arcunkat simogatja, közelebb húzom magamhoz, és már nincs éjszaka, csak csend, árnyék és szél.
- Milyen szép! - suttogta Lea. - Folytassa!
- Az éjszaka rövid és világos, és csendben tovasiklik, amikor a rigók felébrednek. Egy férfi abbahagyja az evezést, hogy megnézzen egy hattyút. És amikor átsétálunk a Västerbrón, a hídon egy magányos, üres villamos zakatol el mellettünk. És ott, az éjszaka közepén, miközben az ablakok fénybe vonják a várost, a legnagyobb titokban, Stockholmban kivirágoznak a fák. És a város egy dallamot játszik mindazoknak, akik alszanak, azoknak, akik messzi útra indulnak, de egyszer visszatérnek Stockholmba. Az utcák virágillatot árasztanak, mi újra megcsókoljuk egymást, és lassan, lassan hazasétálunk a városon keresztül.
Füleltem. A hullámok. A tűz. Egy távoli sirályrikoltás.
- Monica a kedvese?
- Igen - feleltem. - A kedvesem.
- Értem. Mióta vannak együtt?
- Lássuk csak. Úgy tíz éve.
- Hosszú idő.
- Igen, de mindig csak három percig vagyunk szerelmes pár.
- Három percig?
- Három percig és tizenkilenc másodpercig, hogy egészen pontos legyek. Ennyi ideig tart, amíg elénekli a dalt.
- Amit elmesélt, az egy dal?
- Sakta vi gå genom stan - válaszoltam. - Monica Zetterlund.

(Jo Nesbø: Fehér éjszaka)

Az eredeti. Sok-sok villamossal.

Ez pedig Edda Magnason verziója, a Zetterlundról szóló életrajzi filmből.

A nevem Goyaalé. Apacs vagyok a bendonkohe törzsből.1829-ben születtem azon a földön, amit a fehér emberek Arizonának neveznek. Van, aki azt állítja, hogy 1823-ban Middle Fork környékén. Nem számít. Ezek csak nevek és dátumok. Mankók a fehérek emlékezetének. Amikor születtem még nem létezett sem Middle Fork, sem Arizona, és a szememben még most sem létezik. Ez az apacsok földje, ahol az őseink születtek és haltak, és ahol a szent helyeink vannak.
A mexikóiak neveztek el Geronimonak, azok a rühös kutyák, akik megölték az anyámat, a feleségemet, és három gyermekemet. Megneveztek, mert rettegtek tőlem.
Én is sokat megöltem közülük. A mexikóiak már régóta keserítették az apacsok életét, elrabolták asszonyainkat, megölték a harcosainkat. De mi nem maradtunk adósaik. Az apacsok harcosok.
Én is harcos vagyok. Voltam. Annyi portyát vezettem a hitszegő mexikóiak földjére, hogy azt is megbánták, hogy valaha apacsra néztek. Voltak sikerek, és voltak kudarcok is. Sok harcost vesztettünk, de mindig több skalpot szereztünk, mint a mexikóiak.
Aztán jöttek a fehér emberek. Kezdetben csak kevesen, és barátságosak voltak. Aztán jöttek a katonák, és eleinte velük sem volt bajunk. Élelmet osztottak és ruhát. De aztán azt akarták, hogy ne vándoroljunk, hanem maradjunk mindig egy szálláson, és termesszünk növényeket. De az apacsok vándorok. Amióta Uszen megteremtette a népünket, mindig arra mentünk, amerre akartunk.

Később sokszor harcoltunk a fehér emberekkel, és arra hamar rájöttünk, hogy nem tudjuk majd őket legyőzni. Próbáltunk velük egyezségeket kötni, de mindig megszegték azokat. Valamennyire kiismertük őket, de egyre nem számítottunk: bármennyit is adsz neki, a fehér embernek sohasem elég. Neki az egész kell.
Az ő fegyvereiktől is halt meg feleségem és gyermekem, én mégis mindig megtartottam a nekik tett ígéreteimet.
A legtöbb apacs hajlandó lett volna letelepedni Fort Bowienál, mert az legalább a mi földünk volt, de amikor el akartak minket telepíteni onnan, a bendonkohék és a csirikavák még egyszer harcba szálltak.
Legyőztek minket. Miles tábornok megígérte, hogy letelepedhetünk a földünkön, és hadifoglyokként kezelnek majd minket, de nem így történt. Már megint. Rabok lettünk, dolgoztattak minket, elválasztottak a családunktól, és mutogatni való vadállatként bántak velünk.
Mint ma is. Ez talán életem legmegalázóbb napja. Itt lovagolok egy menetben az új elnökük ünnepségén, Quanah Parker és Amerikai Ló mellett. Bár lenne még velünk ötven fiatal harcos! Megmutatnánk, hogy milyen az indián, amikor még nem halott.