- Meséljen valamit, Ulf - Lea a feje alá tette a kabátot, amelyet a csónakházból kölcsönöztem.
- Mit?
- Bármit.
- Hadd gondolkodjam egy kicsit.
Csendben feküdtünk. A tűz pattogását hallgattam, és a vizet, amely óvatosan és bátortalanul cirógatta az apálykor előbukkanó köveket.
- Egy nyári éjszaka Stockholmban - vágtam bele. - Minden zöld. Mindenki alszik. Lassú léptekkel hazafelé tartunk Monicával. Megállunk, csókolózunk. Azután folytatjuk az utunkat. Egy nyitott ablakból nevetést hallunk. A part menti sziklaszigetek felől moszat és fű illatát sodorja felénk a szél. - Magamban dúdoltam. - A szellő az arcunkat simogatja, közelebb húzom magamhoz, és már nincs éjszaka, csak csend, árnyék és szél.
- Milyen szép! - suttogta Lea. - Folytassa!
- Az éjszaka rövid és világos, és csendben tovasiklik, amikor a rigók felébrednek. Egy férfi abbahagyja az evezést, hogy megnézzen egy hattyút. És amikor átsétálunk a Västerbrón, a hídon egy magányos, üres villamos zakatol el mellettünk. És ott, az éjszaka közepén, miközben az ablakok fénybe vonják a várost, a legnagyobb titokban, Stockholmban kivirágoznak a fák. És a város egy dallamot játszik mindazoknak, akik alszanak, azoknak, akik messzi útra indulnak, de egyszer visszatérnek Stockholmba. Az utcák virágillatot árasztanak, mi újra megcsókoljuk egymást, és lassan, lassan hazasétálunk a városon keresztül.
Füleltem. A hullámok. A tűz. Egy távoli sirályrikoltás.
- Monica a kedvese?
- Igen - feleltem. - A kedvesem.
- Értem. Mióta vannak együtt?
- Lássuk csak. Úgy tíz éve.
- Hosszú idő.
- Igen, de mindig csak három percig vagyunk szerelmes pár.
- Három percig?
- Három percig és tizenkilenc másodpercig, hogy egészen pontos legyek. Ennyi ideig tart, amíg elénekli a dalt.
- Amit elmesélt, az egy dal?
- Sakta vi gå genom stan - válaszoltam. - Monica Zetterlund.

(Jo Nesbø: Fehér éjszaka)

Az eredeti. Sok-sok villamossal.

Ez pedig Edda Magnason verziója, a Zetterlundról szóló életrajzi filmből.