Láttam, hogy elmélyülnek a homlokán a ráncok, hallottam, ahogy azt mondja, szégyelli magát, mert tudja, hogy amit együtt csináltunk, az zenetörténeti jelentőségű volt, valóban gyönyörű történet, hogy egy énekesnő és egy nagybőgős egymásba szeretnek, és aztán együtt lesznek világhíresek, szép volt nagyon, de értsem meg, hogy a szerelem, amit most valaki más iránt érez, mindennél erősebb, nincs más választása, el kell hagynia engem, mennie kell, mert másfelé sodorja az élet árja. 

Elhallgatott, felállt, alsó ajkát egy kicsit lebiggyesztve nézett, úgy várta, hogy végre megszólaljak. Hogy összetörjek, hogy elsírjam magam, hogy történjen már végre valami.

Az arcát néztem, éreztem, hogy megfagytam, jég vagyok belül, sírni kéne, de azt se tudok, végem, és akkor ő egy pillanatig úgy nézett rám, ahogy még soha, egyszerre volt tele sajnálattal és gyűlölettel és szégyennel a tekintete, úgy nézett, mint egy tárgyat, és egyszerre eszembe jutott, hogy láttam már ezt az arckifejezést pár héttel ezelőtt, amikor a fürdőszobában állt és a tükörbe nézett, a saját arcát nézte borotválkozás után, egy pillanatig volt csak olyan az arca, ahogy meglátott maga mögött a tükörben, már mosolygott, csak egy villanás volt az egész, talán el is felejtettem volna, de aznap a külső kukában megtaláltam a hajfestékes dobozt, teljesen véletlenül, a karkötőmet kerestem, főzés előtt vettem le, és azt gondoltam, talán kidobtam az almahéjjal együtt, nagyon meglepődtem, mert mindig büszke volt rá, hogy ő nem őszül, be akartam vinni a dobozt, nevetve akartam az orra alá dugni, de aztán eszembe jutott a pillantás, amit a tükörben láttam, és nem tettem mégsem.

Ugyanúgy nézett rám, mint ott a tükörre, és akkor egyszerre mindent megértettem, megértettem, hogy önmagát látja bennem, azt, amitől a legjobban fél, a saját öregségét, és akkor egyszerre azt gondoltam, hogy menjen a francba a végtelen hiúságával együtt, menjen a francba, és maradjon is ott, azért sem fogok sírni, nem lesz itt semmi hiszti, semmi cry me a river, a bennem lévő hidegre gondoltam, a jégre, hagytam, hogy szétsugározzon a testemben, hagytam, hogy megfagyjon az arcom, éreztem, hogy kinyílik a szám, hagytam, hogy jeges mosolyra húzódjon, aztán csak annyit mondtam neki, nagyon hidegen, és nagyon szárazon, hogy: - Kár.

(Dragomán György: Cry me a river)

Szóval diáknak jöttem ide, nagyon hideg szeptember volt, amikor megérkeztem, hoztam meleg ruhát, persze, de itt valahogy máshogy volt hideg, mint amilyen nálunk szokott lenni, egészen átjárta a testemet, annyira fáztam, hogy mikor először kellett énekelni bemutatkozó dalt a gólyatáborban, még akkor is remegtem, és nem is azt énekeltem el, amit akartam, nem a Sombrero azult Ali Primerától arról, hogy a nép nem fél, a nép győzni akar, hanem egy balladát, a La Lloronát egy asszonyról, aki megölte a gyermekét a szerelme miatt, todos me disen el negro, Llorona, nagyon-nagyon szomorú dal ez, Chavela Vargas énekli a legszebben, nincs benne egyáltalán semmi forradalmi, és ahogy énekeltem, nagyon elszégyelltem magam azért, hogy pont ezt választottam, hogy fiatal lány létemre egy ilyen pesszimista dalt kezdtem énekelni, és a szégyentől egyszerre csak megint fázni kezdtem, azelőtt éneklés közben sose fáztam, és igazából azóta se, de akkor igen, de úgy, hogy reszketett tőle az egész testem, pedig nagyon fel voltam öltözve, egymásra vettem két blúzt és két pulóvert, a kabátomat csak azért nem, mert nem akartam, hogy a többiek megszóljanak, de még így is remegtem, a hangom is remegett, ahogy énekeltem, hogy yo soy como el chile verde, Llorona, picante pero sabroso, és akkor egy fiú odajött, és a vállamra terített egy pokrócot, mert látta, hogy fázom, egyedül ő vette észre, és akkor elmúlt a remegés, és végig tudtam énekelni a dalt.

(Dragomán György: Limon con sal)