„Clohissey kirakatában napszítta metszetre lett figyelmes, ökölvívás 1860-ban, Heenan és Sayers. Bamba szurkolók kockakalapban állták körül a szorítót. A nehézsúlyúak csöpp ágyékkötőben gyengéden kínálgatták egymásnak gumós ökleiket. És belül dobog – a hősök szíve.”

(James Joyce: Ulysses)

Ez volt az első bokszmeccs, amire ráütötték az évszázad mérkőzése billogot, és ez volt az egyik első, ami kimondva a világbajnoki címért ment.
Persze nem ez volt az első angol - amerikai találkozó. Amerikában a brit bevándorlók honosították meg a sportágat, az angol - ír bunyók nagy népszerűségnek örvendtek. Az 1830-as években több angol profi is áttette a székhelyét az Államokba, mert a hazai lehetőségek beszűkültek. Az első neves bevándorló bokszoló James "Süket" Burke volt, aki azóta nem talált otthon ellenfelet, hogy egy 98(!) menetes mérkőzés a kihívója halálával ért véget. Először Amerikában sem talált ellenfélre, és cirkuszi atrakciókban lépett fel ("Herkules öt pózban legyőzi a nemeai oroszlánt", "Sámson agyonveri a filiszteusokat egy állkapoccsal"). Később is csak néhány komolytalan meccset sikerült vívnia, így nem volt meglepetés, hogy amikor otthon feltűnt egy új kihívó, hazatért. 1839-ben mérkőzött meg William „Bendigo” Thompsonnal, de fejelés miatt leléptették. Burke-nek ezek után már akadt komoly ellenfele, 1850-ben visszavonult és metodista lelkész lett.
Mindez a felvezetés csak azért érdeles, mert ez a két bokszoló is feltűnik egy regényben: a Moby Dickben.

"Kinevetlek és kifütyüllek benneteket, ti krikettjátékosok, ti ökölvívók, ti süket Burke-ök és megvakított bendigók. Én nem mondom azt, amit az iskolás gyerekek a kötekedőknek: 'Állj ki akkorával, mint te vagy, ne engem püfölj!' Nem, ti leütöttetek, én újra talpon vagyok; de ti elfutottatok és elbújtatok. Jöjjetek elő a gyapotzsákjaitok mögül.(...) Gyertek, Ahab tiszteletét küldi; gyertek és próbáljatok félrehajolni előlem. Félrehajolni előlem? Nem tudtok félrehajolni előlem, hacsak önmagatok elől is félre nem hajoltok!"

(Herman Melville: Moby Dick)

Nincs rá bizonyíték, hogy Herman Melville látta a Burke – Bendigo összecsapást, de elég sok amerikai lap tudósított a küzdelemről, ami jelzi a boksz iránti érdeklődés erősödését. Melville még egy magánlevélben is megemlíti Bendingót, amit betegeskedő unokatestvérének írt: „Legyél ismét köztünk, és kihívó szavad érjen el a tengerentúlra, szólítsd harcra Bendigót egész Anglia bajnoki övéért.” (idézi: Kasia Boddy: A boksz története (Bp, 2010. 78. old.)

A kihívó szó végül is Heenantól érkezett meg Sayershez.
Heenannal szemben nagyok voltak az elvárások. Az amerikai ír közösség szemében ő volt „Erin fia”, aki megküzd az angol „zseboroszlánnal”, a többi amerikai szemében pedig „Uncle Sam” volt, „az édes Columbia büszkesége”, egy fiatal és erős ország megtestesítője, aki móresre tanítja majd a nagyképű angolt.
Angliában is nagyon készültek a meccsre, úgy harangozták be, mint az angol ökölvívás újjászületését. De valójában a régimódi angol bunyó végét jelentette ez a meccs.
A profi boksz megítélése éppen ekkoriban volt változóban a szigetországban. A korábbi népszerűség és elismertség kezdett a visszájára fordulni, és a viktoriánus Anglia a felszínen, a nyilvánosság előtt elítélte a pénzért, puszta ököllel harcoló bunyósokat. Képmutatás volt a javából, amit a meccsre összeverődő hatalmas tömeg is bizonyított.
A retorika szintjén mindenesetre sikerült elítélni a mérkőzést. Olyan nagy nyilvánosságot kapott az eset, hogy még a parlament is foglalkozott vele.

Minden hátráltató tényező és a rendőrségi tiltás ellenére 1860. április 17-én szorítóba lépett "Anglia bajnoka" Tom Sayers (34 éves, 172 cm, 75 kg) és John C. Heenan, a "beniciai fiú" (26 éves, 182 cm, 105 kg).

„Heenan titokban homokzsákkal edzett egy csűrben, miközben egy bulldog vigyázott rá. Sayers egy marhavagonban megbújva utazott a mérkőzés helyszínére. Óriási tömeg gyűlt össze, de egyetlen rendőrt sem lehetett látni. Sayers a 37. menetben annyira szorult helyzetbe került, hogy a felingerelt hazai nézők átvágták a ring kötelét. A bíró le akarta állítani a mérkőzést. A rajongók azonban győztesnek akarták látni bajnokukat. A két ellenfél tehát még további öt menetet bokszolt - ringbíró nélkül! Amikor a 42. menetben, két óra és húsz perc múlva úgy tűnt, hogy Sayers végérvényesen veszít, a nézők megrohamozták a ringet és követelték, hogy a küzdelem végződjék döntetlenre. Néhányan amellett voltak, hogy mindkét résztvevőt nyilvánítsák győztesnek. Heanan veszélyben látta az életét és elmenekült a helyszínről. Végül a mérkőzés eredményét döntetlennek ítélték, de mind Nagy-Britannia, mind az USA magának követelte a világbajnoki címet.” (profibox.hu)

Az én szempontomból a meccs irodalmi utóélete legalább annyira érdekes, mint maga a küzdelem. Ezekben a szövegekben jól tetten érhető az a képmutatás, amivel a profi bokszot kezelték azokban az években Angliában.
Charles Dickens így ír egy véletlenül megpillantott „műalkotásról” egyik esszéjében (idézi: Boddy, 80.):

„A két kiváló férfiú színpompás bokszöltözetben, mérkőzés közben látható. A vidék és nyugalom vonzó hangulatának bemutatása érdekében Mr. Heenant a cipője sarka alól előbúvó smaragdzöld gyep, kankalin és más egyszerű virágok jelképezik; eközben a falu templomának csendes ékesszólása biztatja Mr. Sayerst kedvenc ütésének, a Kikiáltónak a bevitelére. Anglia szerény hajlékai és családi erényei, lonccal díszített verandái mindkét hőst győzelemre buzdítják; pacsirták és egyéb énekesmadarak repkednek az égen, elragadtatott énekük hálát mond a mennyeknek a mérkőzésért.”

(Charles Dickens: The Uncommercial Traveller)

A mérkőzés utáni hetekben a Punch karikatúrasorozatot jelentetett meg a hasábjain, amelyen "különösen jól öltözött személyek" mindent bevetve próbálják leplezni, hogy figyelemmel kísérik a Sayers – Heenan összecsapást. A szégyentelen vagányság pozitív megítélése már mindenképpen a múlté: a viktoriánus úriemberek, mint Egremont a Sybilben [Benjamin Disraeli regénye], általában elég ’jó ízléssel rendelkeznek ahhoz, hogy a sport iránti szeretetüket ne engedjék a szleng szintjére süllyedni’.” (Boddy, 82.)
Kasia Boddy remek könyvében két magánhasználatra készült – és éppen ezért nagyon is jellemző – írást is közöl, hogy bemutassa ezt az egyszerre lelkesedő és lenéző hozzáállást. John Blackwood könyvkiadó egyik levelét, illetve William Allingham költő naplóját. Mindketten magasztalják Sayers bátorságát és tudását, de nem mulasztanak el azonnal el is határolódni tőle. Ezt a kétértelműséget kéri számon William Thackeray a Sayers – Heeanan meccsről írt esszéjében: „Tisztelnünk kellene-e Mr. Sayerst bátorságáért, vagy esetleg büntetést érdemelne komiszságáért?” Nos, úgy látszik, a viktoriánus nagyközönség egyszerre akarta a kettőt.

Mindenesetre a mérkőzés iránti érdeklődés még hónapokig erős volt. Számos ábrázolás született a küzdelemről. A két leghíresebb metszet Currier és Ives illetve J.B. Rowbotham munkája (fentebb mindkettő). Valószínűleg e két metszet valamelyikét pillantotta meg Stephen Dedalus 1904. június 16-án.
A fentiek fényében már nem is meglepő, hogy mindkét metszett eléggé formális, és tulajdonképpen békés hangulatot áraszt, semmi sem látszik rajtuk a brutális küzdelemből.

A két bokszoló egy ideig még szópárbajozott azon, hogy ki is a világbajnok (ez az üzengetés eléggé megszokott a bokszvilágban), de aztán kibékültek, mindketten megkapták az övet, és közös turnéra indultak Skóciában és Írországban. Mérsékelt sikerrel. Heenan végül visszatért Amerikába, ahol egy közadakozásból összedobott 10000 dolláros jutalom várta. Akár ülhetett is volna nyugodta a babérjain, de még fiatal volt. Így amikor egy új angol kihívó bukkant fel, visszatért a szigetországba. Vesztére, mert a Tom Kinggel szembeni csatát elbukta. 1865-ben végleg hazatért és felhagyott a bokszolással. Feleségül vette Sarah Stevens színésznőt és a szerencsejáték üzletben próbált boldogulni. Nyolc évvel később hunyt el tuberkolózisban.
A tuberkolózis (meg a cukorbaj és az alkohol) okozta Sayers halálát is, 1865-ben. A mérkőzés után Sayers nyugdíjba vonult, a szintén közadakozásból kapott 3000 font lehetővé tette ezt, de csak öt évig élvezhette a gondtalan életét. Temetésére 100 000 ember ment el a Highgate Temetőbe.

Tom Sayers a nagy mérkőzés évében, és saját kezű levele, amelyben elfogadja Heenan kihívását.