Buzkasi
Franz Roubaoud (1889)
Baba egyszer elvitt a Buzkasi tornára, amit mindig a tavasz első napján rendeztek meg, az afgán újév napján. A Buzkasi Afganisztán nemzeti szenvedélye volt, és mind a mai napig az is maradt. Egy csápándaznak, vagyis egy jól képzett lovasnak, akit általában egy gazdag rajongó patronált, kézitusában el kellett ragadnia egy kecske- vagy marhatetemet, és eljuttatni egy körbe, miközben a többi csápándaz csapata üldözi, és megtesz minden tőle telhetőt – rúgás, ütés, karmolás, ostorozás –, hogy elragadja tőle a tetemet. A tömeg izgatottan morajlott, a lovasok a pályán csatakiáltásokat hallattak és a tetemért tülekedtek a porfelhőben. Rengett a föld a lódobogástól. A lelátóról néztük, ahogy habzó szájú lovaikkal zihálva és kiabálva dübörögnek el alattunk a lovasok.
(Khaled Hosseini: Papírsárkányok)
A buzkasi Afganisztán nemzeti sportja, de egész Közép-Ázsiában elterjedt ott, ahol lótenyésztéssel foglalkoznak az emberek.
Persze több ez, mint sport, olyan nemzeti szórakozás, ami a népi hagyomány megkerülhetetlen része. Az ünnepi alkalmakkor (házasság, születés) rendezett buzkasi akár napokig is tarthat, és olykor több száz, vagy akár több ezer ló és lovas is összegyűlhet a település határában. Egyetlen szabály van: szerezd meg a kecskét!
A sportváltozat már némileg szofisztikált: több a szabály és van időkorlátozás, de a küzdelem ugyanolyan heves.
Mielőtt az afgán Olimpia Szövetség írásba foglalta volna a szabályokat, csak olyan meglehetősen tág értelmezést megengedő előírásoknak kellett megfelelni, mint ne lökd ki szándékosan az ellenfeled a nyeregből, ne vágj ostorral direkt a másik lovasra. Ennek megfelelően a játékosok többnyire vastag ruházatot és valami fejvédőt viselnek, amit csizmával és ostorral tesznek divatossá. A csizma hosszúszárú, hogy védjen a magasra emelkedő patáktól és magas sarkú, hogy jól meg lehessen benne támaszkodni a kengyelben, mert a lovakat gyakran csak lábbal irányítják.
A verseny díja nem feltétlenül pénzjutalom, gyakran csak a dicsőségért szállnak harcba a résztvevők, vagy ruházatot és fegyvert kapnak jutalmul. Az igazi menőknek nincs is szükségük pénzjutalomra, mert többnyire gazdag emberek támogatását élvezik.
A sportváltozat hivatalos szabályai a következők:
- a játéktér 400x400 méteres négyzet.
- egy csapat 10 főből áll
- egy félidőben egy csapatból 5 lovas lehet a pályán
- a félidő 45 perc, köztük 15 perc szünet van
- bírói döntés alapján lehet játékost cserélni
Mint látható azért nem vitték túlzásba a szabályozást, és hozzátartozik az igazsághoz, hogy ilyen versenyeket többnyire csak Kabulban rendeznek, az északi tartományokban még a minden korlátozás nélküli tradicionális küzdelmek a népszerűek.
A jó buzkasi játékos – a csápándaz – jellemzően a negyvenes éveiben jár. Ennek oka, hogy a játékhoz megfelelő testsúly, kondíció, tapasztalat és figyelem szükséges.
A versenylovak különlegesen kiképzett állatok, amik többnyire nem a játékos, hanem egy gazdag tenyésztő tulajdonában vannak. Azt azonban általában a csápándaz dönti el, hogy melyik lovat viszi a versenyre.
A lovakat nagy tapasztalattal gondozzák, tanítják, és speciális étrenden tartják. Árpát kapnak, néha tojással és vajjal dúsítva, és dinnyét. Néhány nappal a verseny előtt már nem kapnak enni, és hosszú távokat lovagolnak velük, hogy szikárak és „élesek” legyenek. Egy afgán mondás szerint jobb egy rossz lovas jó lovon, mint egy jó lovas rossz lovon. A jó csápándaz és a lova tulajdonképpen kentaur.
Leggyakrabban az északi tartományokból származó lovakat használnak. A tartar fajta apró és gyors, a habash robosztusabb és erősebb. Mindkét fajta jól tanítható, elég gyorsan elsajátítják az alapvető dolgokat. Soha nem taposnak földön fekvő emberre, és úgy kanyarodnak még a legsűrűbb kavarodásban is, hogy lovasuknak elég helye legyen, a lába ne szorulhasson be két ló közé. A legjobb lovaknak még taktikai érzékük is van, gyakran döntenek önállóan, a játékban szerzett tapasztalataikat felhasználva. Más fajták is előfordulnak, de a lónak mindenképpen csődörnek kell lennie.
Mint már láttuk a buzkasinak két fő formája van. Az egyszerűbb és hagyományos változat a tudabaraj. Ebben egyszerűen csak meg kell ragadni a fej nélküli kecskét vagy borjút és addig cipelni, amíg a játékos le nem rázza az üldözőit, tisztára nem játssza magát. A sportverzió, a qarajai némileg bonyolultabb. Itt a csápándaznak a tetemmel meg kell kerülni egy zászlót a játéktér egyik sarkánál, majd el kell lovagolnia az ellentétes sarokba, és ott bedobni egy körbe, az Igazság Körébe. Az a csapat, amelyiknek egyik tagja meg tudja kerülni a zászlót, egy pontot kap, ha gólba tudja dobni a tetemet, akkor még kettőt.
Mint az már kiderült a játékszer egy levágott kecske vagy borjú (többnyire kecske jut, de a borjú kedveltebb, mert strapabíróbb), amit beáztatnak, vagy homokkal tömnek meg, hogy nehezebb legyen, így elérheti a 70 kilogrammos súlyt. A tetemet tilos bármilyen formában a lóra vagy a játékosra rögzíteni, csak kézben lehet tartani.
A buzkasit november és március közötti időszakban játsszák, a melegebb hónapokban a lovak pihenőt kapnak. Általában pénteken kerülnek megrendezésre a mérkőzések. Hagyományai az ősi időkre nyúlnak vissza, az afgánok úgy tudják, azóta rendeznek ilyen versenyeket, mióta a lovat háziasították. Valószínű, hogy valami harci játék volt a közvetlen előzménye. A buzkasit gyakran toldják meg birkózóversennyel, ezért a jó csápándaz elég erős ahhoz, hogy a földön is legyőzze ellenfelét.
A nem sport alapon játszott buzkasi sokszor nem ér véget azzal, hogy valaki megszerzi a győzelmet. A felhevült férfiak a „lefújás” után is folytatják a vérre menő küzdelmet. A végén aztán kezelésbe lehet venni a törött végtagokat, betört koponyákat, felszakadt szájakat, amikre a küzdelem hevében ügyet sem vetettek.
